Egészség, betegség, ilyesmik

Hát, erről mostanában nagyjából regényt lehetne írni, pláne a betegség részről, de azért annyit mégsem akarok, csak hát írjak valamit, ha már egyszer van itt ez a blog...

Szóval úgy kezdődött az egész, hogy augusztusban megfáztam. Szeptemberre tüdőgyulladás lett belőle, ami alatt sikerült úgy köhögnöm, hogy eltört 3 bordám. Úgy október végére egész jól kigyógyultam minden nyavalyámból, bár persze azóta is jönnek elő az ilyen-olyan vackok. (Jelenleg torokfájás, némi takony. Nem vészes, de ha az ember közel 4 hónapja az egészségével illetve betegségével kell hogy foglalkozzon, akkor ez is zavaró.) A családom október közepén szállt be a buliba. Csabi, akiről szeptember végén még mondta az óvónéni, hogy ő az egyetlen a csoportban, aki még nem hiányzott egyszer sem betegség miatt, októberben elkezdte a betegeskedést. Köhögések, taknyok, alkalmanként láz, egyszer még egy tüszős mandulagyulladást is benyalt. (A benyalás valószínűleg szó szerint értendő, a köhögés miatt vittem sószobába, és ott nem a sótömböket, hanem a játékokat nyalogatta, amit ki tudja, hány gyerek nyalogatott már korábban.) Most éppen van oviban, de már nem merek semmit tervezni, mert ki tudja, hogy pl. jövő héten lesz-e. (Na ja, amíg "boldog" munkanélküli vagyok, addig bármikor itthon lehet velem, de mi lesz, ha egyszer valaki úgy gondolja, hogy milyen szuper lenne, ha neki dolgoznék? Remélem, mire kapok állást, addigra Csabi immunrendszere megszokja az ovistársai taknyait.) Zsolti eddig összesen egy hetet volt táppénzen, ő tipikusan úgy intézi a dolgait, hogy hétvégén legyen rosszabbul, és olyankor kipiheni hétfőre a betegséget. Szóval most ő a legerősebb közülünk. De azért időről időre ő is nyavalyog egyet.

Ami még a témához kapcsolódik, az a másik oldal. Mármint az orvosok. Apukámtól jól eltanultam, hogy ne szeressem túlságosan őket, de hát azért igyekszem valami minimális szinten bízni bennük, mert hát mégiscsak nekik kéne meggyógyítaniuk engem, vagy mifene. Szeptember, csúnyaronda kötegezettség a tüdőmben, erőteljes köhögés. "Doktornő, nagyon fáj az oldalam." "Á, biztos csak meghúzódott egy izom a köhögéstől." Aha. Persze. A negyedik doki volt (a háziorvos hol volt, hol helyettesítette egy másik, meg jártam tüdőgondozóban is, szóval tényleg sok doki látott), aki kibökte, hogy mi van, ha eltört a borda. Megnézte a röntgent. Eltört a borda... De hogy miért kellett nekem annyira nyavalyognom, hogy valaki elhiggye végre, hogy tényleg k..ra fáj az oldalam, azt nem tudom.
Na, aztán a háziorvos persze nem akarta elhinni, hogy egy köhögéstől eltört a bordám. Beküldött reumatológiára. A reumatológus doki megnézte a korábbi vizsgálati eredményeimet (igen, valóban, itt a röntgeneredmény callussal gyógyult bordatörésről...), kicsit megnézegette a hátamat, megállapította, hogy satnya a hátizmom (hű de nagy újdonság!), elküldött gyógytornára. Az valahogy nem jutott eszébe, hogy a háziorvos azért utalt engem be, mert utána kéne nézni, hogy miért is olyan gyenge a csontom, hogy egy köhögéstől eltörik. Kíváncsi vagyok, a háziorvos mit fog szólni, ha viszem neki a nagyjából semmiről nem szóló ambuláns lapot. (Amúgy a reumatológus megkérdezte, hogy van-e valami egyéb bajom, mondtam neki, hogy a könyököm és a csuklóm állandóan fáj, és erre az volt a válasza, hogy " ". Szó szerint.) A gyógytornász néni, akihez elmentem, kapásból első alkalommal elmagyarázta nekem, hogy jaj de rondán áll a gerincem. Ööö, a reumatológus csak gyenge hátizmot emlegetett, gerincferdülést egy szóval sem... Persze, nyilván az csak annyira fontos, mint a fájó könyök meg csukló.

Na, ha már ennyire sok szépet írtam az egészségügyben (na jó, inkább írom, hogy betegségügyben) szerzett tapasztalataimról, akkor azért megemlítem azt a két embert, akik megérdemlik, hogy megemlítsem őket. A tüdőgondozóban az a doktornő, aki rájött, hogy eltört a bordám, és a gyógytornász. Ők képesek arra, hogy észrevegyék az embert. Mármint hogy emberszámba vegyék. Bár egyiküknek sem az a területe, mégis mindkettőjükkel tudtam beszélgetni arról, hogy a bajaimnak minden bizonnyal pszichés háttere van (persze az összes ember összes betegségének van pszichés háttere, csak a dokiknak bőven sok az, hogy a testi problémákkal foglalkozzanak). Szóval ezt a két embert nagyon tudom becsülni. A tüdőgondozóban nem jártam többször, de gyógytornára rendszeresen fogok menni, és ma, amikor a gyógytornász mondta, hogy elnézést, de hívnia kell a következő csoportot (vagy 10 percig csak velem foglalkozott, miután vége lett a tornának), akkor felajánlotta, hogy legközelebb is szívesen beszélget velem.
Még, még ilyen embereket! Akkor talán tényleg lehetne egészségügynek nevezni a betegségügyet.

Amire nem gondoltam

Én? Dehogy! Demonstrálni? Soha!
Amikor tegnap délelőtt első példányban megkaptam a felhívást a délutáni demonstrációra, azon gondolkodtam, hogy de jó lenne elmenni, mert még ha ez engem (jelenleg) nem is érint élesben, akkor is olyan fontosságú dologról van szó, ami mellett én sem tudok csendben elmenni - pedig sok témában nagyon csendes tudok maradni, szégyellem is magam emiatt. Na szóval tegnap azon filóztam, hogy ha fél ötkor kezdődik a demonstráció a belvárosban, akkor én hogy érek oda úgy, hogy Csabit hasonló időben hozom el az oviból. De egész nap folyamatosan olvastam az interneten megjelenő (igencsak felületes, nyilván leginkább bulvárnak szánt) híreket és a mamamin a kapcsolódó topikbeli hozzászólásokat, és egyre inkább azt éreztem, hogy nem tehetem meg, hogy nem megyek el. Úgyhogy igyekeztem Csabiért minél hamarabb menni, hogy aztán együtt mutassuk meg a mindenkinek: igenis kiállunk az ügy mellett.
Nem tudom, hogy ha Isten hajlandó lesz valamikor nekünk mégiscsak adni még gyermeket, akkor hol fogom szülni. Zsolti nagyon húzza a száját az otthonszülés gondolatától (a dolog még kellőképpen távoli ahhoz, hogy szükség esetén legyen időm megpuhítani), vele semmiképp sem szeretnék szembeszállni. De azt szeretném, hogy ha eljön az idő, akkor az én, felelősségteljes döntésem legyen, hogy hol, milyen körülmények közt akarom világra hozni a gyermekemet. Ne tartsanak ufónak (már így is van pár dolog, amiben néhányan ufónak tartanak), ne gyalázkodjanak, ne nézzenek őrültnek, ha esetleg az én döntésem nem az, mint a többségé. Különbözőek vagyunk, és lehet, hogy van, amiben csak egy szűk réteg gondolkodik úgy, ahogy, de attól még nem biztos, hogy a többségé a kizárólagos igazság.
Nem túl sokan választják az otthonszülést. De azért vannak ilyen szülők. És vannak olyanok is, akik tisztában vannak az otthoni/kórházi szülés előnyeivel/hátrányaival (mindkét oldalon létezik mindkettő), és a kórházat választják (alaposan meggondolva, és nem birka módjára elfogadva). Ők azok, akik  - bár maguk nem vállalják, mégis - elismerik, hogy az otthonszülés is egy lehetőség, ami bizonyos emberek számára JOBB lehetőség, mint a kórház. Én egyelőre ez utóbbi kategóriába tartozom. (Még bármi változhat.)
De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, álljon itt, hogy én mit tartok előnynek/hátránynak. Előnynek tartom a megfelelő technikai felszereltséget, amire komplikáció (de csakis komplikáció) esetén szükség lehet. Előnynek tartom komplikáció (de csakis komplikáció) esetén a szakorvosi segítséget. Hátránynak tartom viszont, ha a szülésnek "menetrend" szerűen, időre kell lezajlania - x idő alatt y ujjnyit tágulni kell. Hátránynak tartom, ha mindenféle vizsgálatok miatt a szülő nő nem lehet abban a testhelyzetben, ami a legalkalmasabb lenne a szülésre. (Azt talán sokan tudják, hogy a háton fekvés a szakszemélyzet számára a legoptimálisabb testhelyzet a vizsgálatokhoz, viszont ugyanez anatómiailag mind az anyának, mind a babának a lehető legrosszabb. Most akkor ki is számít? A személyzet vagy az anya és gyerek?) Hátránynak tartom, ha a vajúdó nő mellett nem azok a személyek vannak jelen, akik a lehető legszebb értelemben véve segítik a szülést. Az órájára pillantgató ügyeletes nem a legjobb társaság. Hátránynak tartom, ha a megszületése pillanatától kezdve nem engedik rögtön, hogy kialakuljon az anya-baba kötődés, hanem helyette elviszik ide-oda az amúgy tök egészséges gyereket.
Ha én egyszer szülni fogok, akkor azt szeretném, hogy hagyjanak békén, hagyják, hogy a testem és a születendő gyermekem tegyék a dolgukat, úgy, ahogy az biológiailag belé van kódolva. Azt egyetlen egy külső szemlélő sem tudhatja, hogy konkrétan annál a szülésnél konkrétan annak a gyereknek és konkrétan annak az anyának mi a legjobb. Ne nézze senki az óráját! Hadd legyek abban a pózban, amiről azt érzem, a leginkább segíti a folyamatokat! Tudom, hogy arról meglehetősen irreális vágyaim vannak, hogy kik legyenek mellettem - a három vágyott emberből valószínűleg Zsolti lesz az egyetlen, aki tényleg ott lesz. Ezt elfogadom. De a többi elképzelésem teljesen természetes, és szeretném, ha ezt tiszteletben tartanák azok, akik körülvesznek.
Sokan azt gondolják, hogy a szülés egy egyszerű testi folyamat, a gyerek először bent, aztán kint, és ezzel véget is ér a dolog. Hát ha valaki, akkor én tudom, hogy ez nem így van! Csabit kiszedték belőlem (elismerem, akkor ez életmentő volt), de közel két évvel(!) később szültem meg - a lelkemben akkor került helyére a dolog. A szülés lelki folyamat is! És ahhoz, hogy a gyermek egy boldog, kiegyensúlyozott anya kezébe kerülhessen születése után (márpedig mire is lehetne szüksége egy babának, ha nem egy stabil anyára), az kell, hogy az anyát hagyják boldogan, kiegyensúlyozottan szülni.
Elismerem, komplikációk bármikor történhetnek. Akkor valóban kell a beavatkozás. De egészséges anya egészséges gyerekének egészséges megszületéséhez nincs szükség mindenféle vacakra!
Azt mondják, az a legjobb hely a szülésre, ahol az anya biztonságban érzi magát. Hát, én nem is tudom, ha egyszer lesz egy problémamentes várandósságom, és egészségesek leszünk, akkor mennyire fog vonzani egy KÓR-ház... Engem ne nézzen senki betegnek! Mennyi komplikációra lehet ott számítani, ami adott esetben otthon fel sem merül - mert az otthon biztonsága miatt nem kell, hogy felmerüljön?
Szóval én nem akarok mesterséges indítást, nem akarok mesterséges érzéstelenítést, nem akarok mesterséges oxitocint, nem akarok háton feküdni (a legjobb pózt majd akkor helyben kitalálom), nem akarok parancsszóra időre tágulni, nem akarok parancsszóra nyomni... Csak szülni akarok, úgy, ahogy Isten megalkotta a testemet, hogy képes legyen szülni. Akár kórházban, akár otthon.
És talán ezzel nem vagyok egyedül... (Azt hiszem, erről is szólt a tegnapi demonstráció.)

A héten kezdtem el olvasni Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez című könyvét (ami igazából csak megerősít abban, amit amúgy is gondoltam), és az elmúlt napok eseményei, a tegnapi demonstrációval együtt, nagyon felhozták bennem ezeket a gondolatokat. Sosem gondoltam volna, hogy én egyszer részt veszek egy demonstráción. (És ha lesz még a közeljövőben, a többin is ott akarok lenni.) De olyan alapvető jogokról van szó, amiket jó lenne, ha végre komolyan vennének azok, akiknek van a kezében némi hatalom. Én szeretném megkapni a saját jogaimat. Kérlek titeket, ne nézzetek ufónak amiatt, mert én így vagyok normális!

Mindenféle összefoglalók már megint - nyár, ovi, egyebek

Nyár

Szóval volt egyszer egy nyár... A Szélrózsáról már írtam, a nyaralást meg már emlegettem. Ez utóbbi Abdán volt, egy hét édeshármasban, némi Győrrel, Pannonhalmával, 3 éves szülinappal, simogatható cicával és egyszemélyes kerti tenisszel fűszerezve. (Ilyen izét még sosem láttam, de nagyon élveztem. Mivel épp fájt a csuklóm, ezért életemben először sikerült valamiben bal kézzel jobbnak lennem :D De azért jobb kézzel is nyűttem az ütőt. Egész jól ment, tök hamar belejöttem, pedig soha életemben nem teniszeztem. Ja, hát ez csak ilyen egyszemélyes tenisz volt.) Csabi azóta is emlegeti, hogy mi volt Abdán, pedig eltelt azóta közel másfél hónap.
Az augusztus 20-ai hosszú hétvégét Szálkán töltöttük. Ott is jó volt, Csabi azt is emlegeti. Igaz, mivel oda csak két éjszakára mentünk, nem igazán foglalkoztunk a bababarát jelleggel - egy hetet nem tudtunk volna kibírni olyan pici helyen gyerekestül.
Ja, a kettő között meg voltunk Veszprémben - 15 éve, hogy az általános iskolai osztályom befejezetté nyilvánítódott, és gondoltuk (mármint én gondoltam, mert én vetettem be az ötletet), ideje lenne kicsit megnézni, ki hova fejlődött az elmúlt másfél évtized alatt. Majdnem mindenki el tudott jönni (talán 3-4 ember hiányzott), és úgy éreztem, mintha nem maradt volna ki 15 év a társaság életéből. Egyszerűen minden várakozásomat felülmúlta a találkozó! (És innen üdvözlöm Dórit, aki bevallotta nekem, hogy olvassa ezt a blogot...)
Aztán Veszprémből átugrottunk Széplakra, anyuék akkor kezdték a nyaralást, úgyhogy kicsit családoztunk, balcsiztunk (de aznap már jöttünk is haza). Ebben az volt a szép, hogy Csabi előző héten szedte be a fosós-hányós nyavalyát (az én hibám, minek vittem Vincét látogatni...), és Zsolti pont vasárnapra lett beteg, így aznap szépen tovább is adta a fél Hegedűs-rokonságnak - konkrétan annak a felének, aki ott volt Széplakon. Anyu utólag mondta, hogy az egész bandán végigment a kórság. Bocsi, ha valakinek emiatt volt rossz a nyaralása. (Egy nap nem a világ, attól Széplak még Széplak!) Én hétfőre lettem nyavalyás, de a hányós részt megúsztam.
Szóval nagyjából ilyen volt a nyár. Azt hiszem, évek óta a legjobb nyaram volt. Nem tudom, miért, de most egyszerűen tudtam élvezni mindent: hogy kánikula van (hiába minden ellenkezés, a nyár az úgy nyár, ha kánikula van, ezen ne tessék dühöngeni!), hogy utazgatunk ide-oda (imádok vezetni, még akkor is, ha kiakaszt, hogy még mindig egyedül az én felelősségem a vezetés), úgy általában, hogy nyár van. Tényleg nagyon jó volt. (Zsolti persze a végére unta a sok utazást, de ő eleve mindig másképp állt hozzá ahhoz, hogy mire való egy nyár.) Persze, nem volt annyira tömény, mint kamaszkorom nyarai, de a felnőtt koromhoz viszonyítva eléggé hasonlítható a régiekhez.

Ovi

Augusztus közepén Csabi megkezdte az ovit. Azóta is nyűvi kitartóan. Reggelente egyre kevésbé görbül le a szája, amikor oda kell menni, délutánonként egyre kevésbé akar hazajönni. Az oviban rengeteget eszik, állandóan mindenből repetázik. Ebéd után szépen alszik. Már elkezdett együtt játszani a többiekkel, legfőképpen csajozik. (No, ez nem az ő hibája, Luca hálózta be, de úgy tudom, Sára is bejött már a képbe.) Itthon emlegeti az ott tanult dolgokat. Pl. a "Jó étvágyat" után automatikusan mondja, hogy "Köszönjük szépen, viszont kívánjuk." Ugye, ismerős? Zsoltival megállapítottuk, hogy ez mindkettőnknél volt annak idején. A másik, amit Csabi kitartóan mondogat (vagyis énekel): "Hands on the laps, hands on the laps, everybody put your hands on your laps." Mindezt olyan kiejtéssel, hogy egy angol szülő valószínűleg megértené. És az ölébe teszi a kezét. De már újabb angol mutatványokkal is előállt, tegnap az "open, shut" kifejezést mutatta be nekünk itthon, a karját nyitva és csukva. Ma meg mintha a "hand on your sides" mondatot hallottam volna, de ebben még nem vagyok biztos. Lehet, hogy továbbfejlesztik? Asszem, örülök neki, hogy angolos oviba irattuk. :)
Egyébként két "fenyegetés" volt, amivel mindenki jött nyáron, amikor megtudta, hogy Csabi ovis lesz. Az egyik, hogy az oviban összeszed majd mindenféle betegségeket. A másik, hogy ha látja a többieket vécézni, akkor ő is két hét múlva szobatiszta lesz. Egyik sem jött be. (Annak örülök, hogy némi aprócska taknyot leszámítva a fiam tökéletes egészségnek örvend, de annak, hogy még mindig havi ötezer forint pelusra megy el egy három éves nagyfiúnál, már kevésbé.)

Egyebek -1

Az osztálytalálkozó előtt megfáztam. Egy teljes napig fogalmam nem volt róla, hogy el tudok-e egyáltalán menni az általam kezdeményezett eseményre, de azért szerencsére aznapra jobban lettem annyira, hogy vállaltam az utazást. (Betegen vezetni mégsem annyira buli.) Aztán gyorsan túl lettem a nagyján, egy kis köhögés maradt csak, ami tapasztalatom szerint 2-3 hét alatt el szokott múlni. Nos, a mostani köhögés 2-3 hét múlva elkezdett bedurvulni. Az elmúlt heteim arról szóltak, hogy orvosokhoz mászkáltam. Nem vagyok egy nagy orvos-párti, pláne nem a hülye antibiotikumaikkal, de egy durva hörgőgyulladás - vagy mi a franc ez - szövődményeit mégsem akartam bevállalni, úgyhogy kénytelen voltam rábízni magam az orvostudományra. Meg mellette persze homeopátia, aromaterápia, ayurvéda, gyógyteák, és az idegrendszeremhez mérten pihenés. Igazából nem is a köhögés a legnagyobb gond, hanem hogy emiatt úgy fáj az oldalam, hogy volt olyan nap, amikor mozdulni alig bírtam. Na és persze mindenből kimaradtam, az ismerősökkel való találkozókat le kellett mondani (pedig Zsuzskáék nem jönnek olyan sokszor haza, hogy ez a találkozó gond nélkül pótolható lenne), a nyáron megkezdett jóga tanulmányaimat félbe kellett hagynom, mert még a jóga is rosszat tesz a fájásomnak, sokszor már feküdni sem bírtam, mert sehogy sem volt jó, szóval komolyan kiakasztó volt az egész. Néha úgy éreztem, hogy javulok, de aztán mindig kiderült, hogy mégse. Most talán eljutottam oda, hogy már a második napja érzem a javulást egyhuzamban, szóval talán tényleg rendbe jövök. Azért szerdán még visszamegyek a háziorvoshoz kontrollra, de ha jól leszek, akkor a pénteki tüdőgondozós kontrollt inkább kihagyom. (Lassan világítani fogok, annyit röntgenezték a tüdőmet, nem akarok több sugárzást magamnak.)

Egyebek - 2

Úgy néz ki, bármily nehéz is volt az állásinterjúkat összeegyeztetni a betegségemmel, jövő hétfőtől mégis dolgozni fogok. Remélem, jó lesz, mert azért elég régóta nem dolgoztam már, szóval nagyon nem vagyok benne a gyakorlatban, és régi tapasztalataimból okulva nem akarok olyan munkát végezni, amiben szarul érzem magam. De erről most egyelőre többet nem tudok írni, majd ha már tényleg ott tartok, akkor lehet, hogy beszámolok.

Egyebek - 3

Van még valami? Most nem jut eszembe. Szóljatok, hogy mire vagytok kíváncsiak.

Vicc

Csabi humora egyedülálló. Azt hiszem, igen magas fokú intelligenciára utal az, ahogy képes direkt kicsavarni dolgokat. Tudja, hogy hülyeséget mond, és nagyon élvezi. (Na meg persze rajtunk is látja, hogy röhögünk.) Olyankor, amikor viccelődik, nem is akar komoly lenni, szóval ha direkt valami mást mond, akkor senki ki nem szedi belőle a tényleges gondolatait. Néha értelmes szavakat használ, de előszeretettel halandzsázik is, legfőképpen pedig azt szereti, hogy egy értelmesnek tűnő mondatot úgy fejez be, hogy csak annyit tudunk kérdezni: "Miiii???" (Mi már ismerjük ezt, de a kívülállók szégyenkeznek, hogy nem értették a mondat végét, pedig azt Csabin kívül tényleg senki nem érti.)

Csabi a nyaralás alatt kezdte el mondogatni az alábbi viccet*. Persze Zsoltival nagyokat röhögtünk rajta, úgyhogy jól meg is erősítettük abban, hogy ez tényleg vicces. Leírva biztos nem jön át annyira, de élőben tényleg nagyon jó!!!

Azt mondja a néni: ákoságon.
Azt mondja a bácsi: ákoságon.
Azt mondja a gyerek: ákoságon.
Aztán a végén: nem ákoságon.

Ugyanezen vicc másik, szerintünk kevésbé humoros változata (általában miután kiröhögtük magunkat az egyiken, utána rögtön jön a másik, de néha csak önállóan az egyik hangzik el, viszont a kettő együtt a legviccesebb).

Azt mondja a néni: ákoságon.
Azt mondja a bácsi: ákoságon.
Azt mondja a gyerek: ákoságon.
Aztán a végén: ákoságon.

* A néni, bácsi és gyerek sorrendje változó, csak annyi fix, hogy a gyerek vagy az első, vagy az utolsó.

Dühítő!!!

Még csak egyszer volt mosva a szélrózsás pólóm a Szélrózsa óta, de a mintája már teljesen tönkrement! A nyaralás előtt mostuk, de Zsolti hajtogatta, és nem vittem magammal a nyaralásra, úgyhogy csak tegnap vettem észre. Csabi meg Zsolti pólója megúszta simán, csak az enyém ment tönkre. Pedig úgy elterveztem, hogy majd egy kellemes nyári napon Csabival sétálgatok, mindkettőnkön Szélrózsás póló, és majd nézhetnek a nem-hozzáértők, hogy mi az a zöld focilabda a hátunkon. Hát az én hátamon már csak egy nagy maszat van.Grrr!
(Szélrózsa-póló történelem: a bodajki pólómon már akkor látszott, hogy vacak rajta a nyomás, amikor megvettem, de akkor még olyan kicsi voltam, hogy nem jutott eszembe szólni, hogy adjanak inkább másikat. Az elég gyengén látszik, de azóta nem romlott lényegesen a minta. Zsolti is panaszkodott valamelyik pólójára, de nem emlékszem, neki melyik kopott ki jobban a kelleténél, talán a kismarosi. Azt sokaktól hallom, hogy Szélrózsa-szervezés így, Szélrózsa-szervezés úgy, de hogy még a pólókat sem tudják rendesen nyomni?)

Szélrózsa Nr. 8.

Bár nekem igazából csak 7. Vagy inkább 6 és fél. Zsoltinak kettővel kevesebb. Mindegy, a történelem folyamán ez volt a 8. Szélrózsa, és nagy örömömre ezen ismét elejétől végéig részt vehettem. No, az túlzás, hogy nagyon részt vettem volna, voltam vagy három és fél programon összesen (és ebből kb. 1 volt, amin tényleg végig ott voltam), de hát ilyen az, ha az ember egy alig 3 évessel indul neki a szélrózsázásnak. A dolog sokkal inkább szólt most arról, hogy "Csabi, légy szíves maradj az árnyékban, és ne szökj el!", mint komoly beszélgetések vagy éppen koncertek végighallgatásáról. De valahogy nem maradt bennem hiányérzet, így is tök jó volt az egész.
Kezdődött ott, hogy miután megérkeztünk, elég hamar kiderült, hogy félelmeimmel ellentétben nem a programoktól legtávolabbi szállást sikerült foglalnunk, hanem egy kellemesen közelit (a nagyszínpadtól negyed óra alatt meg lehetett járni oda-vissza, úgy, hogy még el is intéztem, amiért mentem). És bár a Szélrózsa előtt nagyon sírt a szívem, hogy nem sátrazhatok, de ez a faház mindenképp kárpótolt. Hőségriadó idején két nap alatt nem tudott megszáradni benne a pólóm. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a faházban jó hűvös volt (a fák árnyékában áll egész nap a ház), másrészt azt, hogy volt alkalmam a legnagyobb hőségben vizes pólót fölhúzni (ami persze 5 perc múlva már csontszáraz volt, de újabb 10 perc múlva ismét vizes...). Igaz, hogy semmit nem használtunk ki abból, hogy ez egy wellness hotel bungalója, de hát nem wellnessezni mentünk, hanem szélrózsázni, és köztudott, hogy a szélrózsára az ember alapból sátorral megy.
Csabit szerencsére néha be tudtuk adni az Óvoda nevű intézménybe, ahol olyan jól érezte magát, hogy abból volt a probléma, ha nem lehet ott. Ezúton is köszönet az összes óvóbácsinak és óvónéninek, hogy olyan nagy szeretettel viseltettek az én kis huncutom iránt. Nekem azért nagyon megnyugtató, hogy Csabi ilyen jól érezte magát ott, mert egy hónap múlva élesben is lesz alkalma kipróbálni, mi is az, hogy óvoda. Remélem, ott ugyanilyen jó lesz neki. (Amúgy persze várakozásaimnak megfelelően összefutottunk Csabi lehetséges óvónénijével, csak még nem tudjuk, hogy mi lesz a csoportbeosztás.)
Amin úgy többé kevésbé részt tudtam venni, az pl. egy csendsátras Taizé elcsendesedés volt. (Csabi és Zsolti inkább a délutáni szunya mellett döntöttek, úgyhogy teljesen szabad voltam.) Meg ugyanitt voltam csendsétán és utána késő esti Taizé áhítaton. A csendséta szerintem a világegyetem legkevésbé csendes csendsétája volt - a nagyszínpadon, kb. 100 méternyire, épp Beatles koncert zajlott. Én azért elég szerencsés vagyok, mert mire lefektettük Csabit, meg Zsolti is elkészült a maga ügyeivel, végül elég későn sikerült odamennem a csendséta helyszínére, és elvileg én voltam az utolsó (aztán mikor már visszaértem a kiinduláshoz, akkor még jöttek páran), és a sétám első 50 métere után egyszerűen vége lett a koncertnek (ami akkor már gondolom régóta tartott), úgyhogy én már csak az általános tábori alapzajt hallgattam a csend helyett. Furi volt, hogy az egyes állomásokon nem távolról hallatszottak az igék, ahogy elsétálok a felolvasó mellett, hanem meg kellett állnom, de valószínűleg ekkora alapzajban nem is lehetett volna az eredeti verziót megvalósítani. Most kicsit úgy tűnhet, hogy panaszkodom, hogy nem volt elég jó a csendséta, de az igazi nagy alapzaj nekem nem kívülről jött, hanem belülről, és így nem csoda, hogy így éltem meg az egészet.
Belső alapzaj volt sok. Eleve az, hogy 4 év után ismét Szélrózsán vagyok, meg már megint ilyen evangélikus lényekkel vagyok körülvéve nagy számban, szóval valahogy nagyon féltem is tőle előre, hogy képes leszek-e egyáltalán visszailleszkedni oda, ahonnan már rég kiestem - de ott voltam a Szélrózsán, és sütött a nap, és a fák árnyékában jobb volt az idő (fából volt ott bőven!), és ha keveset is, de együtt énekelhettem és imádkozhattam más emberi lényekkel... Hát, nem is tudom, mit mondjak erre. Köszönöm, Istenem, hogy ott lehettem a Szélrózsán!
Na, azért programon még voltunk kicsit. Pl. hajókáztunk egyet. (Ennek köszönhetően megtudtuk, hogy van egy aluljáró, aminek a segítségével nem kell a zebránál szobroznunk, hogy a 44-es főúton átjussunk az út túloldalára, amikor reggelizni megyünk.) Szóval a sétahajózásra azért került sor, mert Attila megkért, hogy vigyük el a srácokat, mert ő nem ér rá (meg amúgy Mártáékkal is terveztük közösen menni, csak nem sikerült úgy egyeztetni). Csabi Zsolti hátán volt, és 25 perc után közölte, hogy aludni akar, mondtam, hogy csak nyugodtan hajtsa a fejét az apja hátára. Akkor ébredt, amikor a hajó kikötött. Az egy órás sétahajó alatt pedig jó sok mindent megtudhattunk Szarvasról, a hajós bácsi humorérzékéról, és arról, hogy a történelmi Magyarország középpontjában mennyire siratják azt, hogy már nem a történelmi Magyarország van.
Ami nekem nagyon fura volt, hogy  aránylag kevés volt az ismerős. Persze tudom én, hogy ez egy "ifjúsági" találkozó, mit akarok én öreg fejjel, hogy ott legyenek az ismerőseim, de hát ha én el tudok menni gyerekestül, akkor mások miért nem? (Gyerek volt bőven, nem arról van szó, én az ismeretségi körömet hiányoltam.) Szóval az egykori Veszprém megyei ifiből 3 emberrel találkoztam, az egyetemi gyülekezetből is alig párral, rokonok is inkább csak a végére estek be. (Amikor találkoztam az egyik unokatesómmal, kérdezte, hogy jól látta-e délután, hogy egy második baba is van. Nos, látni jól látta, csak a baba nem az enyém... Kölcsön kaptam egy Misikét, akivel ismét kipróbálhattam az elölkeresztet a Nandummal, és Misike ennek örömére el is aludt nálam, úgyhogy egy darabig nem tudtam visszaszolgáltatni az anyukájának.) Na, egy szó mint száz, a tömegben alig volt egy-két ismerős arc, pedig azért jó lett volna pár emberrel elbeszélgetni.

Kötéskezdés Veled

Na hát erről azért muszáj külön írni, mert ez a mienk.
Még a Keresztény mamamik topikban merült fel jópár hónappal ezelőtt, hogy vagyunk páran evangélikus mamamik, nem akarunk-e kivoulni a Szélrózsára, hogy ott kicsit bemutassuk, mit is jelent mamaminak lenni. Úgyhogy beindult a szervezés, és bár a Tízekkel a kapcsolatfelvétel igencsak döcögősre sikeredett, és úgy mentünk oda, hogy azt sem tudtuk, milyen helyünk lesz, és baromi izgi volt az egész, de végül szombaton kipakolhattuk a "portékánkat". Volt ott bemutatásra szánt mindenféle hordozó eszköz, egy nagy kupac kendő, meg mei tai meg csatosok, kiraktuk a mosható pelusokat is, készült egy szuper jó kiadvány (amiből remélhetőleg folyt. köv.), és csodák csodája, az emberek jöttek! Anna nagyüzemben kötözte föl kendővel a próbababákat az érdeklődő jelenlegi vagy leendő anyukákra és apukákra (mert a pasik is nagyon lelkesek ám!), amiben tudtunk, mi többiek is kötöztünk (én a saját MT-met ráadtam egy kedves fiatalemberre), és meséltünk nekik, hogy ez miért is olyan baromi jó, meg mire jó a mosható pelus, és különben is, mivel kell mosni, hogy ne allergizáljon, és hát akit érdekelt, az tényleg érdeklődve hallgatta. Olyan jó látni, ahogy egy pocakos kismama a férjével együtt csillogó szemekkel próbálja magába szívni a sok információt! Délután meg a fórumbeszélgetésen tényleg jót sikerült beszélgetni. Több külsős volt, mint mi magunk, szervezők! Azért az jó dolog, hogy nem csak egymás között beszélgettünk. (És végre a férjem nem csak az én "azt olvastam a mamamin" típusú beszámolóimból tudja, hogy mi is az a kötődő nevelés.)
Szóval ahhoz képest, hogy nem voltunk meghirdetve, nem voltunk bent a programfüzetben, csak a helyszínen próbáltuk magunkat reklámozni, nagyon jó kis érdeklődés volt. Szerintem iszonyú jól sikerült a nap. Két év múlva ismét kivonulunk, immár több tapasztalattal a hátunk mögött. (De jövőre a Csillagponton is biztos lesz hasonló, református mamamik is vannak bőven.) Úgyhogy hajrá mamamik! És hajrá Szélrózsa! :D

Állatkert 2.

A tavalyihoz hasonlóan idén ismét elmentünk az állatkertbe. Most más társasággal: Olgi, Lola, Gyuszkó és Juli társaságában. De nem csak a társaság volt más, hanem az egész esemény.
Egyrészt, amikor tavaly voltunk, Csabi épp elkezdett járni, és bár lassan és az ellenkező irányba ment, de elég sokat föl lehetett venni (emlékszem, aludt is egy nagyot a kendőben), szóval volt némi esély az állatokat nézegetni (mármint nekünk szülőknek). Most már Csabi rohan mindenhova, csak nem arra, amerre a többiek. Pedig mi vetettük fel az ötletet, hogy együtt menjünk, ehhez képest Csabi nem igazán engedte, hogy valódi közösségi program legyen. (Ennek ellenére azért nagyon örülök, hogy találkoztunk a barátainkkal.) A mei tai meg leginkább dísznek lett volna rajtam (5 percet volt benne Csabi egész nap), ha nem húzom fölé a kabátot (a később említendő időjárás miatt) - ezáltal nem sok látszott belőle.
Másrészt Csabi tavaly talán még nem igazán érdeklődött az állatok iránt, és ez akkor még normálisnak tűnt. De most sem érdeklődött, és már nem tűnt normálisnak. Amikor megérkeztünk az állatkertbe, kapásból azt szúrta ki, hogy vannak fák. Hát fák itt Kispesten is vannak, fókák kevésbé... Ha már egyszer elcipeljük a gyereket, hogy lásson sok-sok állatot, akkor miért nem akarja megnézni őket??? Komolyan, a bennem lakó gyermek nagyon csalódottan jött el, mert nem tudott rendesen állatokat nézni (sokkal kevesebbet néztünk meg, mint tavaly), pedig szeretett volna. (Én még azt a töpszli kis veszprémi állatkertet is szerettem, a pesti meg aztán igazán figyelemre méltó!)
Harmadrészt tavaly emlékeim szerint egész jól bírtam a napot, most viszont 2 óra után már hulla voltam (ehhez képest ott voltunk 7 órán keresztül, képzelhetitek, hogy éreztem magam az utolsó 5 órában...). Vagy csak nem emlékszem, hogy tavaly elfáradtam? Mindenesetre az, hogy Csabi nem hagyott nyugodtan állatokat nézegetni, nagyon leszívta az energiáimat (pedig voltam oly galád, hogy a gyerek után futkosást tipikusan Zsoltira hagytam - ez amolyan rossz szokásom).
És akkor ennek a tetejébe, nem az a kellemes, majd holnap kipihenjük magunkat érzés volt, ugyanis most nem szombaton, hanem vasárnap mentünk - tehát a "holnap" már munkanap volt (jó, ez igazából Zsoltinak rossz, nekem a gyerek mellett szinte minden nap egyforma).
Meg az időjárás sem volt olyan szép. Meg virágillat sem volt annyi (na ja, tavaly áprilisban voltunk, májusra azok a virágok már elvirágzottak).

Na most ez egy jó negatív hangulatú bejegyzés lett. Bocsi, kicsit kieresztettem a gőzt. Az biztos, hogy a közeljövőben eszem ágában nincs mégegyszer állatkertbe menni.
A barátokkal való találkozásra meg ki kell találni pihentetőbb módokat. Pl. zárt térben, ahol nem kell elfutkosni.
De azért hajrá, állatkert! :)

Koncert

Április utolsó szombatján koncerten voltunk. A szokással ellentétben ez alkalommal nem hagytuk rá Csabit valami jótét lélek vigyázóra, hanem vittük magunkkal. (Szokás: 2008-ban voltunk Philip Glass és Michael Nyman koncerten is.) Na persze a koncert is inkább gyerekes volt: Kaláka. Itt tök közel hozzánk, a művházban, szóval még csak a várost sem kellett keresztülutazni. Rendes, szombati családi délelőtt, 11-től. Hogy Csabi miért kezdett 11 körül iszonyatosan álmosnak kinézni, még a koncert kezdete előtt, azt nem tudjuk. Ilyenkor még nem szokott fáradt lenni. Hát most az volt. Aztán az egész koncert alatt rohangászott össze-vissza - tulajdonképpen sokkal több időt töltött a termen kívül, mint a termen belül. Szerencsére jegyet neki nem kellett venni, csak magunknak. Meg az előtérben becsukták az ajtókat, úgyhogy nagyon messzire nem tudott elszökni. Amikor én rohangásztam utána, akkor igazából én szépen megálltam az ajtóban, befelé a koncertet hallgattam (hisz gyerekkoromban én sosem voltam Kaláka koncerten), kifelé meg a gyerekre figyeltem. Néha meg Zsolti rohangászott Csabi után. Persze nem Csabi volt az egyetlen huncut, akit egyáltalán nem érdekelt, hogy koncerten vagyunk és a zenét kéne inkább hallgatni, szép fokozatosan megtelt mindkét oldali előtér koncert-szökevényekkel. Így azért nem szégyelltük magunkat annyira, hogy ilyen gyerekünk van. De hát legalább túl vagyunk Csabi első igazi kulturális programján. Hát nem tudom, hogy legközelebb mikor merünk bárhova elmenni.

Bújócska

Azt hiszem, itt az ideje, hogy erről a témáról önállóan is írjak.
Csabi egyik kedvelt játéka lett az utóbbi időkben a bújócska. (Persze sok mást is szeret játszani, de most csak erről írok.) A bújócskát többféleképpen lehet játszani, függ a résztvevők számától és szerepéről.

1) 2 felnőtt (Zsolti és Timi), 1 gyerek (Csabi), az egyik felnőtt bújik el, a másik felnőtt a gyerekkel együtt keres. Ez nem nagy probléma, ilyenkor 10-ig számolunk, valaki elbújik, és a másikunk noszogatja Csabit, hogy keresse meg az elbújt szülőjét. Ilyesmik hangzanak el, hogy "Hol lehet vajon apu? Csabi, keresd meg aput! Esetleg az ajtó mögött van? Vagy a fürdőszobában? Lehet, hogy a konyhába bújt?" Csabi pedig szépen benézeget pár helyre, kinyitogat pár ajtót (írtam már, hogy föléri a kilincseket, és ki tudja nyitni az ajtókat?), ha elég sötét van, akkor párszor elsétál a bujkáló szülő mellett, de végül fél perc, 5 perc időtartamon belül megtalálja a keresett személyt. Ilyenkor mindenki nagyon örül, lehet újból elbújni.
2) 1 felnőtt (Zsolti vagy Timi), 1 gyerek (Csabi), a felnőtt bújik el, a gyerek egyedül keres. Ekkor Csabi szépen elszámol 10-ig (már úgy a maga módján, a 7-et tuti kihagyva, de úgy nagyjából jól), elkiáltja magát, hogy "Aki bújt nem megyünk!", elkezd keresni, és fél perc, 1 perc időtartam után talál magának valami klassz játékot (Cindy kutyus, piros autó, építőkocka, polcokon levő felnőtteknek való tárgyak, stb.), amivel aztán szépen elfoglalja magát. A felnőtt meg ott penészedik a búvóhelyén, reménykedve, hogy egyszer a gyerek mégiscsak meg akarja találni. 10 perc után a felnőtt előjön, mert mégsem akar teljesen bepenészedni. Esetleg szól, hogy "Csabi, keress már meg!", de ez esetben a hang alapján rögtön megtalálja a gyerek - ha egyáltalán hajlandó a felszólítás hatására otthagyni az előbb talált sokkal érdekesebb játékot.
3) 1 vagy 2 felnőtt (Zsolti vagy/és Timi), 1 gyerek (Csabi), a gyerek bújik el (tipikusan egy felnőtt segítségével, de néha egyedül), a (másik) felnőtt keres. A felnőtt elszámol 10-ig, elkiáltja magát, hogy "Aki bújt, aki nem, megyek!", és elkezd keresni, hogy "Vajon hol lehet Csabi?". Erre válaszképp Csabi elkiáltja magát, hogy "Itt vagyok!" vagy "Itt van Csabi!", és hangosan röhögve várja, hogy a kereső felnőtt 10 másodperc múlva megtalálja.

Szóval amint látszik, nem mindegy, hogy hogyan bújócskázunk.

Röviden, pontokba szedve

- Méretek: 11kg, 91 cm. (Március 11-ei adat.)
- Legbonyolultabb, önállóan összerakott mondat: "Megjavították bácsik ablakot Csabi szobájában."
- Egészség: pár nap betegség (takony, köhögés, láz), de már kilábalóban.
- Bal-jobb találati arány: 99,9%.
- Legutóbbi vendégek: Juli és Tamás. Azóta is emlegetve, hogy ha vannak vendégek, akkor van keksz is.
- Legközelebbi vendég: várhatóan nagypapa, aztán majd nagymama.
- Egy ismerősömnél sikeres VBAC.
- Amióta Cindy kutyus megvan (aki angolul énekel és mondókázik és testrészeket mond), azóta Csabi néha kifejezetten kéri, hogy angolul beszéljünk. Igaz, ő csak szavakat ismétel, meg a mondókákat emlegeti, egyébként kitartóan magyarul beszél.
- Kipusztult a krotonom és Zsolti minirózsája. Egymástól kaptuk őket, úgyhogy most egyikünk sem lehet megsértődve, hogy "Tőlem kaptad, és hagytad kipusztulni!" (Amikor Csabi lelkesen mondogatja, hogy koton, akkor a krotonra gondol, és nem a gumióvszerre.)
- Most már nemcsak tornázom a mamamikkal, hanem énekelek is. Bár a héten mindkettőt ki kellett hagyni Csabi betegsége miatt.
- Kipróbáltam egy háromnapos zöldség-gyümölcs tisztító böjtöt. Hogy tisztult-e a szervezetem tőle, azt nem tudom, de legalább kiderült, hogy még ha pukkadásig tele is eszem magam nyers zöldséggel (ami amúgy nagyon finom saláta formában került fogyasztásra), akkor is marad éhségérzetem.
- Zsolti a paleolit táplálkozással próbálkozik. Szerintem ezt kifejezetten férfiaknak találták ki, mert olyan egészségesnek mondott étrend, amiben nyugodtan lehet enni húst.
- Csabi egyre többször használja az első személyt, amikor magáról beszél. Úgymint: "Építettem vonatot." "Pupiztam." "Megettem." Azért még gyakoribb, hogy második személyt használ. "Kérsz inni."

Nem lett annyira rövid, mint gondoltam, de legalább egy bejegyzésben letudtam egy csomó mindent, és nem kell külön irogatnom :D

Színház, némi izgalommal

Zsolti karácsonyra kapott színházjegyeket az egyik céges ügyféltől. Kellemes kis Valentin-napi darab, február 13-án estére, És mennyi szerelem! címmel. Mivel Zsoltival kettesben nem voltunk színházban közel 6 éve, és Csabi születése óta is csak kétszer mozdultunk ki komolyabban (Philipp Glass és Michael Nyman koncerteken), már alig vártam ezt az estét. A Csabi-vigyázást nagypapára (Zs. apukája) akartuk bízni. Általában ilyenkor nagymamát (én anyukám) hívjuk el, de most nagypapánál volt amúgy is Robika, és ez volt a leggyorsabb módja, hogy hozzájussunk, hogy nagypapát hívtuk el, hogy akkor egy úttal el is hozza nekünk Robikát. (Robikáról is kéne írnom, mi? Akit érdekel, Zsuzskáék blogján olvashat hasonlóról.)
Szóval készültünk a színházba. Aztán előző péntek este nagypapa telefonált, hogy hát izé, mégsem tud jönni... Nagymama addigra már elígérkezett másik unokára vigyázni Veszprémben. Nekiálltunk gőzerővel telefonálgatni az ismeretségi körben, hogy valaki ráér-e szombat este. Senki. Beteg a saját gyereke, más program van szombat estére, vidéken van... A mamamin is raktam föl hirdetést, egy nagyon kedves 12. kerületi anyuka ajánlkozott, hogy befogadja Csabit, de hát hol van már Kispesthez meg Madách Színházhoz képest a 12. kerület! Na, jó sok idegesség volt. De én megmondtam Zsoltinak, hogy ha semmi más lehetőség nem jön össze, akkor igenis elmegyek a 12. kerületbe. Én Zsoltival színházba megyek!!!
Szóval szombat reggel már úgy nézett ki, hogy Zsolti egyik kollégája esetleg el tud jönni, de baromi necces volt, hogy ideér-e időben. És akkor nagypapa úgy döntött, hogy na jó, ha semmi más lehetőségünk nincs, akkor eljön. Már nyugdíjas, és így tök olcsón megúszta az utat vonattal, úgyhogy még örült is, hogy végre kihasználhatja a nyugdíjas kedvezményét. Mi meg örültünk, hogy elmehettünk színházba, és Csabira olyan valaki vigyázott, akit ismer. Én meg pláne örültem Robikának.
A darab jó volt, kedves kis vígjáték, lehetett jó sokat röhögni. A darab végén már a színészek is röhögtek.
Ja, és hazafelé a színházból megvolt életem legelső közúti ellenőrzése. Azt leszámítva, hogy a másfél hónapja cserélt jobb elsőm ismét kiégett, amit persze út közben vettünk észre, semmi gond nem volt. (Ezúttal az olcsóbbik izzót vettem meg, mert minek a drágábbra költeni, ha csak ennyit bír. Kettétört. Nem tudom, hogyan.) Aranyos volt a rendőrtől, kérdezte, hogy fogyasztottam-e alkoholt. Gondolom, gáz lett volna, ha elmondom neki, hogy amióta a gyerekem született, és akkor infúzióban kaptam az alkoholt, azóta egy csepp alkohol nem volt a szervezetemben. (Komolyan, azóta még az úrvacsorát is bor nélkül veszem.) Szóval komoly arccal közöltem, hogy "nem", és csak magamban röhigcséltem kicsit a kérdés velem kapcsolatos naívságán. De hát nem ismerhet engem szegény rendőr, akinek szombat este fél 10-kor hülye autósokat kell igazoltatnia ahelyett, hogy otthon lenne a feleségével, vagy mondjuk épp színházból tartana hazafelé.

Apa, anya

Azt hittem, a szülői befolyás a legnagyobb egy gyerek életében. Mármint egy Csabi-korú gyerekről van persze szó. Aztán kiderül, hogy nem. Az idegenek is tudnak olyasmit tanítani neki, amit mi nem akarnánk. És mi csak utólag vesszük észre.
Így van ez a beszéddel is. Csabi olyan szépen megtanulta, és gyönyörűen alkalmazta is az "apu" illetve "anyu" szavakat. Erre jönnek az idegenek (mindenki, aki nem mi ketten vagyunk Zsoltival), és "apa" illetve "anya" néven emlegetnek minket a gyerek előtt. Hát csoda, hogy szegény gyerek megzavarodik?
Szóval nemrégiben elkezdte, hogy apának illetve anyának szólít minket. Ezen jól ledöbbentem, mert tőlünk ezt tényleg sosem hallhatta (persze én a magam részéről igyekszem figyelni, hogy más gyereknek mit mondanak a szülei, és annak a gyereknek én is azt mondom, akár Csabi jelenlétében is). De szerencsére nem mindig mondta, és kizárólag megszólításként, tehát ha a távol levő apjáról volt szó, akkor apuként emlegette, de ha már hazajött apu a munkából, akkor apaként hívta. És úgy tűnik, ez az időszak gyorsan lecsengett. Ismét apuapuapúúúúúúúúú és anyuanyuanyúúúúúúúúú vagyunk.
De azért úgy tűnik, most már figyelnem kell, hogy másoktól mit tanul el a gyerekem...

Ismét vendégek!

Ezúttal távolból hazaszakadt barátaink, Gyuszkó, Olgi és Lola jöttek hozzánk. December közepén jöttek vissza Amerikából, és miután kicsit akklimatizálódtak itthon, meglátogattak minket. (Csak azért nem másik irányú volt a látogatás, mert náluk még vannak hegyekben álló dobozok. :))
Egyrészt jó volt személyesen találkozni. A blogjukat rendszeresen figyelem, de így élőben jobbak voltak a beszámolók. Másrészt Lola Csabival kábé egyidős, és másfél év alatt jelentős változáson ment keresztül mindkét gyerek, szóval nagyon örültem, hogy ismét összehozzuk őket.
Csabi épp aludt, amikor megérkeztek a vendégek, de miután fölébredt, némi kómás időszak után megmutatta saját énjét. Lola ezzel szemben olyan énjét mutatta, amit még a szülők sem láttak. Rögtön az érkezéskor nekiállt nyűgös lenni, nem tetszett neki az új hely, bújt az anyukája ölébe. Mivel csukva volt a szeme, azon vitatkoztak Olgiék, hogy alszik, vagy csak gondolkodik. Hogy az elején mit csinált, nem tudjuk, de végül elaludt. Szóval neki kicsit hosszabb idő kellett, hogy bemutatkozzon nekünk.
De azért pár óra után mindkét gyerek jól bemelegedett, és végül közösen morzsálták szét a kekszet a szobában. Ugye, a gyerekek utánzó lények. Most kiderült, hogy Lola az utánzóbb: jó sok mindenben utánozta Csabit. Ha Csabi csak úgy heccből háttal rádőlt a pamlagra, akkor Lola is, ha Csabi befogta a fülét, akkor Lola is. Tündériek voltak! Én még szerintem nem láttam Csabit ilyen vígan eljátszani gyerekkel. Igaz, ritkán adódik korához illő társaság. De tényleg jó volt nézni őket! Persze az ember automatikusan összehasonlít, pedig tudjuk, hogy nem szabad, mert minden gyerek más. De azért én azt a megállapítást tettem, hogy fejlettségben nagyjából egy szinten van a két gyerek. Nyilván van némi különbség a beszédkészségük meg ilyesmi terén, de összességében sokkal inkább összepasszolnak, mint bármelyik más gyerekkel, akivel Csabi aránylag rendszeresen találkozik. Szerintem ezért is tudtak ilyen jól ellenni. Igaz, nem végig együtt játszottak, a hintázás például külön-külön ment.
És a végén jött a csúcs, mindennek a betetőzése: már készülődtek elmenni a vendégek, amikor csak úgy megkérdeztem Csabit, hogy ad-e puszit Lolának. (Eddig egy ilyen kísérletem volt, Bíborkával, de akkor Csabi mereven elzárkózott a dologtól.) És képzeljétek, Csabi fél másodperc gondolkodás után megindult Lola felé, és mindkét arcára (ahogy nekünk is szokta) nyomott egy-egy puszit! Hát ez egy csoda anyai szívemnek. A gyerekem már nem csak a szülőjének hajlandó puszit adni! És amikor már Lola kabátban volt, akkor még kapott két puszit.
Na, de azért nem csak annak örültem, hogy Lolát láttam, Gyuszkónak és Olginak is örültem, de azért lássuk be, ahol gyerek van, ott a gyerek a központ.
Ja, és kapott Csabi nagyon szép könyvet, képes szótár, 6 éves kortól ajánlott, de én már most is tudom olvasgatni, úgyhogy hajrá angol szavak tanulása!

Hajjó, Feketime!

Olyan édes, amikor megkaparint egy telefont (enyémet, Zsoltiét vagy a saját játéktelefonját, végülis mindegy, melyiket), odatartja teljesen szabályosan a füléhez, mint ahogy az ember rendesen telefonál, és bemondja, hogy "Hajjó, Feketime"!. Eleinte valami Feke-Heges Time volt, az rövidült így le 1-2 nap alatt, és ezt tartja is azóta, de ma egy teljesen tiszta Hegedűs Time is elhagyta a száját.
Ha így folytatja, nem kell félnem, hogy elvesztem, mert meg fogja tudni mondani a néniknek-bácsiknak, hogy ki az anyukája :)

Puszi

Azt el is felejtettem írni a sok-sok bejegyzés közben, hogy Csabi december 22-én (nyilván direkt előre) odaadta nekünk a karácsonyi ajándékát. Cuppanós puszi. Eddig még sosem adott puszit. Kicsi korában volt egy időszak, amikor volt egy puszi jelentésű mozzanata, de az elmúlt hamar. Most viszont karácsony óta rendszeresen kapjuk a nagyobbnál nagyobb cuppanásokat. :D:D:D

Csalódások

Próbálkozunk a bilizéssel, de nincs siker. Gondoltam, hátha a vécébe jobban menne a dolog, nagyobb lenne Csabinak az ihlet, ha ugyanoda csinálhatná, mint a szülei. Úgyhogy elhatároztam, hogy veszek ülőkét a vécére. Csabi teljesen be volt sózva az örömtől, napokon keresztül mondogatta, hogy menjünk ülőkét venni. Pénteken sikerült is összeszedni magunkat, és elmentünk a nagy ülőke-bevásárlásra. A Skálában sajnos nem volt, de gondoltam, a piacon csak kapok valamelyik műanyagárusnál. Találtam is még nyitva egy kis boltot, ahol volt ülőke. Még választani is lehetett, az egyik fazonból fehér volt, a másikból narancssárga és zöld. Mivel mindkettőnknek a zöld tetszett, meg is vettem. Csabi alig bírta kivárni, hogy ráülhessen. Ahogy hazaértünk, rögtön vetkőztettem is, és ráültettem a nagy, felnőtt vécére, ülőkére. Azt visítást, amit Csabi levágott, akkor hallottam utoljára, amikor először próbálkoztunk a bilivel. Na, szóval az ülőke még várat magára egy kicsit.

Nemrég bejelentkezett hozzám Balázs, az unokaöcsém. Rokonsági viszonyunkat leginkább úgy jellemezhetném, hogy "rokon", a nagy Péterfia családban néha már elvész, ki kinek kicsodája. Szóval mindenesetre Balázs a kedvenc rokonom, nálam alig valamivel fiatalabb, tök jóban vagyunk, Csabinak másodunokatestvére. És eljött hozzánk látogatóba. Gondoltam, hogy Csabit nem annyira fogná meg a gondolat, hogy csak úgy egy "Balázs" jön hozzánk, úgyhogy "Balázs bácsira" készítettem fel. Persze Csabi nagyon örült, hogy találkozunk Balázs bácsival. Egész nap emlegette. Aztán amikor a megbeszélt 2 órakor felcsengetett, akkor már nagyon be volt sózva a gyerek. És végül Balázs bejött a lakásba, és Csabi csak bámult rá, hogy ez meg itt kicsoda. Nem tudom, ki élhetett a fejében Balázs bácsiként, de mindenesetre nem erre számított. Mivel Balázs elvitt kölcsönbe pár CD-t, ezért biztos, hogy hamarosan ismét meglátogat minket (vagy fordítva). Meglátjuk, legközelebb milyen lesz a barátsági viszony a két fiú között.

Mivel Balázs szombati látogatása eléggé lefoglalt minket, így csak vasárnap próbálkoztunk újra a vécéülőkével. Akkor már egy pár másodpercet váratott magára a visítás.

Fijiggassz

Na, ki az aki kitalálja, hogy vajon mit jelent a "Fijiggassz"? (Király Tamás esélyes, a többiekről nem tudom, mennyire tájékozottak a témában.)
Nos, Csabi nagyon szeret zenét hallgatni. Sokszor rámondja az éppen hallott zenére, hogy Kövi Szabolcs, pedig csak épp rádiót hallgatunk, vagy ilyesmi, de van, amit felismer. Persze mindig mondjuk neki, hogy épp mi szól. Rádió, Kövi Szabolcs, Halász Judit, Kaláka, stb.
Nemrég kb. 10 másodperccel azután, hogy elindítottam a CD-t, Csabi ragyogó arccal közölte, hogy Fijiggassz. Nos, nem mintha olyan nehéz lenne felismerni Philip Glass stílusát, de azért egy nem egészen két és félévestől mégis szép teljesítménynek tartom. :D:D:D (Az, hogy már látom, jó irányba fejlődik a gyerekem zenei ízlése, plusz öröm anyai szívemnek.)

Na jó, bővebben

Rájöttem, hogy az ünnepekről szóló bejegyzésem igencsak elhamarkodott volt, igazán írhattam volna többet is. Úgyhogy most ádventtel kezdem.
Az ádventi koszorún minden este meggyújtottuk a gyertyát, mindig a megfelelő számút. Csabi ezt nagyon szerette, de persze mindig több gyertyát akart volna látni. Magyaráztunk neki, hogy most ennyi, a jövő héten majd még egy lesz, aztán a következő héten még egy... Nem igazán volt elégedett a válasszal. Az elfújásban persze segédkezett, nagyon élvezte, hogy meglibben a láng (természetesen elfújni még nem tudta). A "majd hómap gyeeetyááázuunk" (majd holnap gyertyázunk) kifejezést igencsak megtanulta. Az éneklésben és imádkozásban nem nagyon akart résztvenni, de legnagyobb megdöbbenésünkre az utolsó este az ima első pár mondatát szavanként előttünk mondta. Hát, valamit mégiscsak ért, hogy kb. 20-szor hallotta addigra... Egyébként meg mutogattuk neki a gyerekbibliából a karácsonyi történetet ('Ádventben a karácsonyra készülünk, kisfiam.'). Ami megmaradt benne: Jézus anyukája a "mamama" (khm, anyukám is Mária, szegény gyerek valamit félreértett, amikor mondtam neki, hogy Jézus anyukáját ugyanúgy hívják, mint a nagymamát), a kedvence pedig Zakariás volt (aki egyébként egy olyan ember apukája, akit úgyanúgy hívnak, mint a nagypapát - mármint az apai nagypapa János). (Az én apukám második neve volt József, és Zsolti anyukája pedig Erzsébet. A dédszülők jól összehozták ezeket a neveket!)
Aztán jött a nagy meglepetés, amikor egyszer csak a koszorú eltűnt, és helyette a pár nappal korábban vásárolt fenyőfa ("vettünk fenyőfát") átváltozott karácsonyfává. Ekkor a következő napokban karácsonyoztunk. Az éneklés Csabit továbbra sem kötötte le. Viszont az ajándékoknak nagyon örült. Megértette, hogy ő ezeket karácsonyra kapta. Attiláéktól pár nap késéssel érkezett a csomag, Zsolti vette át a postástól. Hát én még nem láttam úgy ragyogni a gyerekem szemét, mint amikor azt várta, hogy kibontsuk a csomagot! Valószínűleg az ő fejében az él, hogy a postás bácsitól kapta, de ez lényegtelen. Teljesen eufóriában volt a csomagtól. Hozzáteszem, a csomag tartalma is telitalálat volt.
Minden reményem ellenére, hogy a gyereket sokáig (legalább 3 éves koráig) ne etessem csokival, azért karácsonykor a szaloncukrot mégsem tudtam tőle megtagadni. De egy nap maximum kettőt kapott!
Valamelyik nap Zsolti épp a szemetet vitte ki, amikor Pista bácsi elkapta. Pista bácsi a szomszédunk, nagyon kedves ember, valahol 80 és 90 között, rendszeresen kinyitja az ajtót, ha kintről bármilyen neszt hall. Egész jó betörésvédelem egy ilyen ember a szomszédban. Nos, karácsonykor már fel is volt rá készülve, hogy behívja Zsoltit, valószínűleg szeretett volna valakivel koccintani István nap alkalmából. Mivel Csabi is átrohant (persze kapott szaloncukrot Pista bácsitól), ezért én is követtem őket. Én leginkább arra ügyeltem, hogy Csabi ne okozzon nagy kárt az idegen lakásban, közben a férfiak beszélgettek. Pista bácsi az élő történelem, még hadifogoly is volt a háború alatt, amint azt megtudhattuk. Aztán kitalálta, hogy ha már úgyis a kezükben a pohár, hát tegeződjenek Zsoltival. Valahogy úgy alakult, hogy ez rám is vonatkozik (bár én nem ittam). Őszintén szólva nincs sok kedvem tegezni valakit, akit automatikusan bácsinak szólítok, mert a nagyapám lehetne. Úgy látszik, a december az összetegeződések hónapja akart lenni, és Pista bácsi esetében nem is lehetett azt mondani, hogy kösz, inkább nem.
Végül eltelt a karácsony, és a "majd hómap karácsonyozunk"-ra kénytelenek voltunk egyszer csak azt mondani, hogy nem, mert vége a karácsonynak. És ahogy írtam már, a fát is visszavittük a kertészetbe.
Csabi szerintem már túljutott azon, hogy a holnapot úgy általában a jövő időre vonatkoztassa. Hisz most már nincs semmi, amit "majd hómap" megint csinálunk.

Állföljek! Mi az ottak?

Kicsit még kell csiszolni az egyes nyelvtani elemek helyén. Pl. hogy a felszólító mód jele és a személyrag az igéhez kapcsolódik, nem az igekötőhöz (álljak föl), és hogy a többes szám jelét az alanyhoz rakjuk, nem a helyhatározóhoz (mik azok ott). De el kell ismerni, a hangrendi egyeztetés már szépen megvan! Igen, persze még a személyeket is helyre kell rakni (állj föl). De nem baj, csak idő kérdése. Aki az utcán nekiáll elszavalni Arany János Családi kör c. versét, vagy evés közben a Miatyánkat mondogatja, azt nem kell félteni.
Most épp fityiszt próbált csinálni. A bal kezével már sikerül úgy, hogy a hüvelykujj a középső és a gyűrűs közé kerül.
És a sapkáját is tökéletesen rá tudja rakni a fejére.
Egyre többször van kedve kipróbálni a bilit. Még nem tudja, hogy mire jó.
Azt el is felejtettem mondani: nemrég az egész Eensy-Weensy Spidert elmondta, pedig hetek óta nem hallotta.
Ezek után biztos mindenki azt hiszi, hogy Csabi már tökéletes beszélgetőpartner lenne számára. Nos, azért ezeknek a nagyját még csak mi értjük. És számunkra sem minden nyilvánvaló. De mindenesetre nakhók helyett már kenyeret vagy sajtot ad a kezünkbe.

Karácsony, újév, ilyesmik

Szépen elteltek az ünnepek, boldog hármasban. Szilveszterezni Angiékhoz mentünk, és nem dobtak ki minket, pedig végül ott maradtunk éjfél utánig. Józsikát lefektették 10 körül, de Csabi végignyűglődte ébren az egészet. A fényképezőgépben nemrég megint lemerült az elem, és nem túl gyakran töltöm újra, úgyhogy egy darab képet sem csináltam az egészről. Majd Angiéktól elkérem, amit ők csináltak. A fenyőt már vissza is vittük a kertészetbe, és levásároltuk egy tujára.
Meg 29-én is voltunk buliban.

100000 év, avagy hogy jön József Attilához a 2^3

Tudom, két hónappal vagyok lemaradva ezzel a bejegyzéssel. Merthogy Zsolti november 12-én lett 32 éves. És kapott 2×2×2-es Rubik kockát. Annak ellenére, hogy híres-hírhedt svájci utunkon (ami miatt végül arra az elhatározásra jutottam, hogy ilyesmit veszek) is szóba került, hogy a 2×2-es kockát nehezebb kirakni, mint a 3×3-asat, én azért mégiscsak a 2×2-eset tanultam meg magamtól. Nos, az egy szép időszak volt. De egyszer csak eljutottam arra a pontra, hogy tetszőleges keverésből 5 perc alatt kirakom. (Tudom, hogy nem egy világrekord, de egy Rubik-kocka antitalentumnak szép eredmény.) Én most karácsonyra kaptam ördöglakatot, de minden figyelmeztetésem ellenére Zsolti megfejtette, pedig kértem, hogy ne előzzön be. Nem is vacakolok azóta vele! (Na, jó, tervezem megtalálni a megoldást.) Persze, választani kell, vagy családi élet, vagy...