Egészség, betegség, ilyesmik

Hát, erről mostanában nagyjából regényt lehetne írni, pláne a betegség részről, de azért annyit mégsem akarok, csak hát írjak valamit, ha már egyszer van itt ez a blog...

Szóval úgy kezdődött az egész, hogy augusztusban megfáztam. Szeptemberre tüdőgyulladás lett belőle, ami alatt sikerült úgy köhögnöm, hogy eltört 3 bordám. Úgy október végére egész jól kigyógyultam minden nyavalyámból, bár persze azóta is jönnek elő az ilyen-olyan vackok. (Jelenleg torokfájás, némi takony. Nem vészes, de ha az ember közel 4 hónapja az egészségével illetve betegségével kell hogy foglalkozzon, akkor ez is zavaró.) A családom október közepén szállt be a buliba. Csabi, akiről szeptember végén még mondta az óvónéni, hogy ő az egyetlen a csoportban, aki még nem hiányzott egyszer sem betegség miatt, októberben elkezdte a betegeskedést. Köhögések, taknyok, alkalmanként láz, egyszer még egy tüszős mandulagyulladást is benyalt. (A benyalás valószínűleg szó szerint értendő, a köhögés miatt vittem sószobába, és ott nem a sótömböket, hanem a játékokat nyalogatta, amit ki tudja, hány gyerek nyalogatott már korábban.) Most éppen van oviban, de már nem merek semmit tervezni, mert ki tudja, hogy pl. jövő héten lesz-e. (Na ja, amíg "boldog" munkanélküli vagyok, addig bármikor itthon lehet velem, de mi lesz, ha egyszer valaki úgy gondolja, hogy milyen szuper lenne, ha neki dolgoznék? Remélem, mire kapok állást, addigra Csabi immunrendszere megszokja az ovistársai taknyait.) Zsolti eddig összesen egy hetet volt táppénzen, ő tipikusan úgy intézi a dolgait, hogy hétvégén legyen rosszabbul, és olyankor kipiheni hétfőre a betegséget. Szóval most ő a legerősebb közülünk. De azért időről időre ő is nyavalyog egyet.

Ami még a témához kapcsolódik, az a másik oldal. Mármint az orvosok. Apukámtól jól eltanultam, hogy ne szeressem túlságosan őket, de hát azért igyekszem valami minimális szinten bízni bennük, mert hát mégiscsak nekik kéne meggyógyítaniuk engem, vagy mifene. Szeptember, csúnyaronda kötegezettség a tüdőmben, erőteljes köhögés. "Doktornő, nagyon fáj az oldalam." "Á, biztos csak meghúzódott egy izom a köhögéstől." Aha. Persze. A negyedik doki volt (a háziorvos hol volt, hol helyettesítette egy másik, meg jártam tüdőgondozóban is, szóval tényleg sok doki látott), aki kibökte, hogy mi van, ha eltört a borda. Megnézte a röntgent. Eltört a borda... De hogy miért kellett nekem annyira nyavalyognom, hogy valaki elhiggye végre, hogy tényleg k..ra fáj az oldalam, azt nem tudom.
Na, aztán a háziorvos persze nem akarta elhinni, hogy egy köhögéstől eltört a bordám. Beküldött reumatológiára. A reumatológus doki megnézte a korábbi vizsgálati eredményeimet (igen, valóban, itt a röntgeneredmény callussal gyógyult bordatörésről...), kicsit megnézegette a hátamat, megállapította, hogy satnya a hátizmom (hű de nagy újdonság!), elküldött gyógytornára. Az valahogy nem jutott eszébe, hogy a háziorvos azért utalt engem be, mert utána kéne nézni, hogy miért is olyan gyenge a csontom, hogy egy köhögéstől eltörik. Kíváncsi vagyok, a háziorvos mit fog szólni, ha viszem neki a nagyjából semmiről nem szóló ambuláns lapot. (Amúgy a reumatológus megkérdezte, hogy van-e valami egyéb bajom, mondtam neki, hogy a könyököm és a csuklóm állandóan fáj, és erre az volt a válasza, hogy " ". Szó szerint.) A gyógytornász néni, akihez elmentem, kapásból első alkalommal elmagyarázta nekem, hogy jaj de rondán áll a gerincem. Ööö, a reumatológus csak gyenge hátizmot emlegetett, gerincferdülést egy szóval sem... Persze, nyilván az csak annyira fontos, mint a fájó könyök meg csukló.

Na, ha már ennyire sok szépet írtam az egészségügyben (na jó, inkább írom, hogy betegségügyben) szerzett tapasztalataimról, akkor azért megemlítem azt a két embert, akik megérdemlik, hogy megemlítsem őket. A tüdőgondozóban az a doktornő, aki rájött, hogy eltört a bordám, és a gyógytornász. Ők képesek arra, hogy észrevegyék az embert. Mármint hogy emberszámba vegyék. Bár egyiküknek sem az a területe, mégis mindkettőjükkel tudtam beszélgetni arról, hogy a bajaimnak minden bizonnyal pszichés háttere van (persze az összes ember összes betegségének van pszichés háttere, csak a dokiknak bőven sok az, hogy a testi problémákkal foglalkozzanak). Szóval ezt a két embert nagyon tudom becsülni. A tüdőgondozóban nem jártam többször, de gyógytornára rendszeresen fogok menni, és ma, amikor a gyógytornász mondta, hogy elnézést, de hívnia kell a következő csoportot (vagy 10 percig csak velem foglalkozott, miután vége lett a tornának), akkor felajánlotta, hogy legközelebb is szívesen beszélget velem.
Még, még ilyen embereket! Akkor talán tényleg lehetne egészségügynek nevezni a betegségügyet.