Hinta

Csabi karácsonyra kapott egy hintát. Nagyon szép, fából van, és olcsóbb volt, mint a műanyag, amit a mai világban igazából nem is értek. Kicsit majd ki akarom pingálni, meg egyszínű (az az egy szín a fa saját színe), de csak majd ha jó idő lesz, és ki tudom rakni az erkélyre megszáradni.
Na szóval ez a hinta karácsony óta várta, hogy sorsa beteljesedjék: felkerüljön a kampóra, hogy aztán használni is lehessen. Pár hete elkezdtük fúrni a lyukat a kiszemelt ajtófélfába az előszobában, ahova a kampót szántuk. Aztán kiderült a turpisság: az ajtófélfa nem olyan vastag, mint amilyennek látszik, a beton pár centivel hamarabb kezdődik a szükségesnél. Betont pedig nem tudunk fúrni. És mivel a tiplis megldáshoz szükséges vastagságú lyukat fúrtuk ki, így az a lyuk nem alkalmas a tipli nélküli fölszereléshez (mely esetben nem lenne gond, hogy egy centi kilóg a menetből). Lehetőségek: 1) fúrunk egy másik, vékonyabb lyukat, és abba közvetlenül a kampó megy bele, vagy 2) szerzünk fúrókalapácsot, aminek a beton már meg se kottyan. Van is ember, aki tudna ilyet kölcsönadni, csak szólni kéne neki (itt a probléma a szólással van, mert az mindig elfelejtődik). Szóval szegény hinta továbbra is csak várt és várt.
Míg aztán pár napja fölfedeztem, hogy a nagyszoba ajtajának félfáján VAN KÉT LYUK!!! Kb. hintaszélességben. Odamértem, és pont a mi kampónknak megfelelő vastagságú. Szóval a kampóink most egy ajtófélfával arrébb ott díszelegnek, és bármikor rájuk lehet akasztani a hintát. Ez már kétszer meg is történt (nyilván amikor használaton kívül van a hinta, akkor nem annyira hasznos, hogy pont a nagyszoba ajtó közepén lóg, ezért ilyenkor leszedjük). Csabi nagyon szívesen ül bele a hintába. Ha ki akarom szedni, sír-rí, hogy ne tegyem. Aztán egy olyan 10-15 perc után megunja, és akkor azért sír-rí, hogy vegyem már ki.
Na, szóval jó dolog ez a hinta. Majd biztos lesz nyár, és akkor lejárunk majd a játszótérre, hogy a budapesti friss levegőn lehessen hintázni, de így télidőben nagyon praktikus egy szobahinta.

Ja, és a kedvencem, Zsolti megjegyzése a hinta-palinta hasznos voltáról: jót tesz a himbi-limbikus rendszernek. :)

EEG 2.

Előre bocsátom, hogy minden valószínűség szerint a közeljövőben nem lesz EEG 3. című bejegyzés.
Na szóval tegnap megint bepróbáltuk a dolgot, ezúttal hajnali 3-kor keléssel. Mármint Zsolti kelt ekkor, és keltette Csabit is; én arra hivaktkozva, hogy majd vezetnem kell, és hasznos lenne, ha nem aludnék el a volánnál, tovább voltam ágyban. (Hozzáteszem, egész éjszaka félóránként ébredtem, szóval azért én sem voltam annyira toppon.) Meg amikor fölkeltem, kicsit elzavartam Zsoltit, hogy pihenjen még egy sort ő is.
Csabi szépen elvolt, bár nyűglődött tisztességel a tisztességtelenül korán való kelés miatt, de jól bírta a sarat. Az autóban szinte egész úton hallottam, hogy hátul kábé ugyanaz zajlik, mint másfél héttel korábban elöl - CSABI, NEM SZABAD ALUDNI! HAHÓ! ÉBRESZTŐ! NE ALUDJ! CSABI! CSABIIIII!!! Kicsit én is besegítettem a pálkatapéterrel, de amúgy nem volt szerepem a dologban.
Na és így sikerült elérni, hogy Csabi nagyon de nagyon fáradt volt, mire a kórházba értünk, és még így is jó időbe telt, amíg elaludt. Mozdulni már nem bírt, de keservesen nézett rám és sírt. (Zsolti hiába jött, őt nem engedték be, mondván hogy túl pici a szoba ennyi embernek.) Na de aztán csak meglett az az alvási felvétel is. A doktornő utána kérdezett pár dolgot, hogy máskor sem figyel-e Csabi a hangokra meg zajokra - na próbálna meg ő figyelni bármire is azután, hogy 8 óra nem alvás után fél órát alszik, aztán megint fölébresztik. De végre kimentünk, és vártuk a papírokat (ez jó sok idő volt), és apuval találkozni meg nagyon jó volt Csabinak, úgyhogy mindenféle evések (nagy kupac banán meg krumpli - persze nem együtt) meg ringatások meg egyszer anyu, egyszer apu összeállításban csak eltelt az idő. Végül előkerült Csabi kezelőorvosa, és közölte, hogy minden rendben, ideadta, aláírta, Zsolti is aláírta (ez utóbbi három dolog a papírokra vonatkozik), és indultunk is.
Még a várakozási időről annyit, hogy ez egy hétfő volt, amikor is fölveszik a hetes vizsgálatra beutalt gyerekeket és anyukáikat, úgyhogy mindenféle ismerős szituációkat figyelhettem meg - de rég is volt, amikor mi feküdtünk be! Egyébként ha jól értelmeztem, most több szoba is van anyukáknak. Tavaly csak egy volt, szerencsére befértem, sőt volt is egy üres ágy.
Ja meg képzeljétek, miután kijöttünk az EEG-ről, jött az EEG-s doki a következő gyerekért, akit viszont a szülei nagy lelkesen hagytak elaludni út közben. A doktornő jól leszídta őket, de anyuka szerint biztos nem fog fölébredni a gyerek arra, hogy telerakják a fejét 20 darab érzékelővel. Anyukát 5 perc után behívták, hogy legyen szíves altassa el a gyereket... Nem tudom, mi lett a vége, de nem kizárt, hogy ők is kaptak egy második kört.

Még egy apró megjegyzés: azt hiszem, azóta nem vezettem hóban, hogy megszereztem a jogsit. A hóeséses bejegyzéshez kapcsolódva is írhatnám, hogy naná, hogy pont most esett megint a hó, gyönyörű volt, és le kellett takarítani az autóról, és a kevésbé használt utakon furcsán meggyűlt. Amikor út közben csak minimál pelyhekben esett, akkor az ablaktörlő használatával csak azt értem el, hogy szétkentem a többi autó által a szélvédőre felvert latyakot, úgyhogy út közben többször is be kellett nyomnom az ablakmosót, hogy lássak valamit. De ismét épségben hazaértünk. És ma reggel, amikor mentünk mózeskosár körbe, megint elénekeltem a Micimackót.

És most be is fejezem, mert szólt a csengő: Zsolti hazaért.

Hóesés

Sokan nem szeretik a havat, mert azt hiszik, hogy az élet abból áll, hogy állandóan lehet autóval közlekedni meg mindig van áram meg ilyesmi, és az ilyesmit a hó néha akadályozza. Pedig ha tél van, akkor ahhoz valahogy hozzátartozik szerintem, hogy hó is legyen, legalább néha. A tegnapi hóesés gyönyörű volt. Hol jobban, hol kevésbé, de szinte egész nap esett. Amikor elindultunk Csabival a keddi baba-mama körbe, az utcán szépen elénekeltem neki a Micimackót. És nagyon élveztem. Meg szerintem ő is, mókásnak tartotta, hogy az arcára szállnak kicsi hideg bigyók.
Ma már olvad, egész délelőtt ragyogó napsütés volt. Ezt úgy használtuk ki, hogy a játszótérre lementünk, és én lelkesen mutogattam Csabinak, hogy ez itt a hó, meg építettem neki mini hóembert, ő meg csak ücsörgött a hóban, és nézte, hogy mi a bajom. (Mindig furcsán néz rám, hogy mi a bajom, ha épp angolozok vele, és most épp angoloztam, szóval valójában nem is a "hó" szót, hanem a "snow"-t tanítottam neki.) De szerintem jó volt.

Hadd idézzek ide egy gyermekkori emléket is, mert az olyan jól passzol a hóeséshez, hogy az ember felidéz régi szép dolgokat.
Szóval általánosban a tornatermet csak "egérlyuk"-ként emlegettük, mert akkora volt. Aztán néha megszervezték, hogy heti egy tornaóra valami normálisabb teremben legyen. Így történt az, hogy hatodikban a stadionba jártunk ki. Reggel egyenként mentünk, de óra után az egész osztály szépen fölszállt egy buszra, és bebuszoztunk a sulihoz. Egy szép téli napon történt, hogy a busz szó szerint behavazódott: amíg éjszaka ott ácsorgott a végállomáson (merthogy Veszprémben a Stadion egy buszvégállomás), annyi hó esett, hogy nem tudott mozdulni a busz. A vezetője csak nézte, hogy most mi legyen, meg a többi utas is. De mi, tesióráról frissen szabadult 12 évesek, fogtuk magunkat, és kitoltuk. A buszvezető persze részt vett a projekben, de a többi ácsorgó felnőtt tényleg csak ácsorgott és nézte, hogy huszonegy-két darab gyerek hogy nyűglődik egy csuklós(!) busszal. Nem tudom, mennyi időbe telt, de végül el tudott indulni a busz. Azt hiszem, nagy élmény volt az mindenkinek az osztályban. Persze így egy csomót késtünk, a következő órának kábé a feléről lemaradtunk, de hát egy egész osztály hiányzása télidőben mégiscsak olyan dolog, amit a tanárok sem torolhatnak meg. (Mondjuk én nem emlékszem biztosan, de szerintem ének óra volt a következő, és azt minden bizonnyal sajnáltam.)
Jó lenne tudni, hogy az osztálytársaimban hogy él ez az emlék, talán sokukban egyáltalán nem is él, én mindenesetre a szépek között tartom számon. A hó csodálatos dolog!

Az ágy alatt 2.

Most szombaton sikerült kifigyelnem. Csabi hason feküdt az ágya előtt, nézett befelé az ágy alatti játékait figyelve, és szépen elindult. Nagyon ügyes mozdulatokkal becsúszott az ágy alá, mint akinek ez napi rutin. Kábé fél perc alatt eltűnt. Kifelé jövet már észrevette, hogy figyelem, így azt nem tudom, hogy ki tudott volna-e jönni magától, ugyanis inkább nekiállt nyűgösködni, szóval naná, hogy nekem kellett kiszednem. De valahogy nagyon olyannak tűnt, mint aki ki tudott volna jönni, ha nem zavarják meg tevékenység közben.

EEG

Az EEG egy olyan bigyó, amikor az ember fejét telerakják mindenféle érzékelő izékkel, és aztán azok érzékelnek, és a képernyőn mindenféle girbegurba vonalak jelennek meg. Na, egy ilyet csináltak tegnap Csabinak. Több-kevesebb sikerrel, inkább kevesebb.
Szóval úgy kezdődött, hogy Csabi néha csinál furcsaságokat, amitől mi szülők szívbajt kapunk - összeszorítja a kezét és tök vörös lesz a feje, szörnyen néz ki, komolyan mondom. Erre régebben azt mondta a háziorvos, hogy nem kóros, minden gyereknek vannak dühkitörései. De mostanában néha nemcsak dühből csinálta, hanem mondjuk egy jókedvű hancúrozás közepén is, úgyhogy elmentünk megnézetni. Szerdán telefonáltam a fejlődésneurológiára (ahol tavaly egy hetet már vizsgálták Csabit), és csütörtök reggelre be is hívtak azzal, hogy hajnali 4-kor ébresszük a gyereket, hogy baromi álmos legyen. Nos, az órát 5-re állítottuk, de Csabi hamarabb fölébredt magától, így már háromnegyed 5-kor a szobájában játszottunk vele. Sajnos Zsolti nem ért rá, így egyedül kellett vinnem Csabit. Az autóban direkt átszereltem előre a gyerekülést, hogy útközben ne hagyjam elaludni, mert azért bizony háromnegyed óra az út tőlünk a Margit kórházig reggeli forgalomban, és valóban, az út második felében már végig ordibáltam és Csabit böködtem, csipkedtem, rángattam (mindezt persze vezetés közben). Végül sikerült ébren és karambol nélkül odaérni. És ott az lett volna a feladat, hogy Csabi elaludjon. Na és itt kezdődtek az igazi problémák. Mert bár Csabi látványosan hulla fáradt volt, esze ágában nem volt elaludni. Egyszer sikerült 5 percre elszunyálnia, de aztán fölébredt. Végül a doktornő (aki nem győzött szidni, hogy miért fél 5-kor ébredt a gyerek 4 helyett, mintha az a fél óra olyan sokat változtatott volna a helyzeten, hogy aztán 3 óra próbálkozás sem lett elég az elalváshoz...) ébren rárakta Csabira az érzékelőket, és egy fél órát sikerült ébren vizsgálni - Csabi elég fáradt volt ahhoz, hogy ne mocorogjon, csak fájdalmas arccal nézett engem és (mostani szokásához híven) böködte a szememet. Közben majdnem megint elaludt, de mégsem, úgyhogy a doktornő feladta. Az persze nagyon jó, hogy van egy ébrenléti felvétel, de azért kellett volna nagyon az az alvási is. Szóval másfél hét múlva mehetünk vissza, hátha akkor sikerül rábeszélni a fiatalurat, hogy aludjon egy tökidegen helyen, fején egy csomó vacakkal. Akkor biztos, hogy 3-kor már föl fogjuk ébreszteni! Meg akkor Zsolti is jön majd, én nem kell nekem egyedül végigcsinálnom hulla fáradtan (mert persze én is az voltam) egy egész délelőttöt egy nyűgös gyerekkel.
Azért hozzáteszem, hogy az EEG-s doktornőtől való búcsúzás után azért a saját kezelőorvosa is megnézte Csabit, és látta azt a bizonyos elvörösödést, és mondta, hogy nem kóros, ami egy neurológus szakember szájából nagyon megnyugtatónak hangzik. Meg az sem baj, hogy Csabi még nem jár. Szóval legalább ezért megérte elmenni.
Aztán elindultunk haza. A Margit kórház a Bécsi út 132-ben van. Mire a Bécsi út elejére értünk (ez úgy 1-2 perc autóval), Csabi elaludt... Itthon, amikor kiszedtem az autóból, felébredt, de otthon meg én aludtam el. Fárasztó az élet!

Hal

A hal egy olyan ételféleség, amit Zsolti nem igazán szeret, bár megeszi. Én azonban próbálok valamelyest egészségesen táplálkozni, és az egészséges táplálkozási tanácsok között szerepel a halevés, így én próbálom néha beilleszteni az étrendembe. Nem utolsósorban még szeretem is. Leginkább a konzervben kapható tonhal az, ami itthon is elő szokott fordulni, sőt a tőkehalmájat meg kifejezetten Zsolti szokta megvenni. És én nemrég egyszer vettem magamnak a piacon egy nagyon fincsi darab sült hekket.
Azonban egyszer vettem friss busa filét is, két szép nagy szeletet, és ezt most szombaton el is készítettem. Sajnos semelyik szakácskönyvem sem tartalmazott busára vonatkozó receptet, de azért összegyűjtöttem pár ötletet (amúgy sem követek soha egyetlen szakácskönyvi receptet sem szó szerint). Szóval végülis fölvágtam négybe a szeleteket (így összesen lett ugyebár nyolc), finoman befűszereztem, és begöngyöltem alufóliába. Az alufóliás csirkét nagyon szeretjük, úgyhogy megbeszéltük, hogy a hal is biztos jó alufóliában. Szépen meg is sütöttem. Rizzsel és céklával tálaltam.

Zsolti kábé öt falat után közölte, hogy nem fogja megenni. Elismerem, nem lett egy óriási remekmű. Mindenesetre én pár hétig legalább heti egyszer fóliában sült halat fogok enni a fagyasztóból...

Konklúzió: nem tudok halat jól elkészíteni.

Még pár szó magáról a busáról. Anyukám gyerekkoromban összesen egyszer csinált busát (leginkább hekket vett), így sok tapasztalatom nincs róla. A jelenlegi tapasztalatom: a busában nincs szálka. Egy darab se. Viszont akkora csontok vannak benne, mint egy ház!!!

Másfél év

Nem szívesen emlékszem vissza arra, ami másfél éve történt. Az ember nagyon nem így tervezi a gyermeke világra jöttét.
Viszont az azóta eltelt időszak egy olyan gyönyörű felfelé ívelés, hogy arra már öröm gondolni. Röviden: 40 nap II.Női, 28 nap Péterfy, aztán haza. Januárban szemműtét, márciusban fejlődésneurológiai kivizsgálás, folyamatosan kontrollok, bár egyre ritkábban, egyre jobb eredményekkel... Most pedig van egy gyönyörű, okos, kedves, ügyes nagyfiam!
Nemrég írtam arról, hogy miket tud már, azóta nem csinált látványos újdonságot, de mégis tudom, hogy folyamatosan fejlődik. Most már egészen jól tudjuk hagyni garázdálkodni a nagyszobában is - persze felügyelet mellett -, mert már nem pakol annyira szét, mint pár hónapja. Járni most épp még annál is kevésbé akar, mint pár hete. De már 75 centi magas, és ez tényleg érződik rajta, nagyon megnyúlt mostanában. Úgy tűnik, lassan a 8,5 kilót is stabilan átlépi. (Persze nagy a szórás, a tanácsadáson pl. rekordalacsonyságú súlyt produkált csütörtökön, 8,37, de biztos rossz az ottani mérleg. Az itthoni pozitív rekord 8,7 kiló.)