NP-100

Azt hiszem, Péterfia Zoltán neve nem csak a Péterfia családon belül jelent sokat. Most mégis csak a családi vonatkozások kapcsán írok.
Péterfia Zoltán 1909-ben született - idén 100 éve! Péterfia Zoltán a nagypapám, 10 gyerek édesapja, huszonegynéhány unoka nagypapája és meg nem mondom, mennyi dédunoka dédapja. (Az őszi unokatestvér találkozón emlékeim szerint harmincvalamennyit számoltunk. És ez a szám még nőni fog! Egyébként amíg élt a nagypapa, ő tudta az összes gyerekét, unokáját, dédunokáját, egyenként számon tartott mindenkit, pedig azért már 4 éve is sokan voltunk.) Szóval, aki eddig nem tudta volna rólam, igencsak népes rokonsággal rendelkezem. Ez a népes rokonság pedig úgy gondolta, hogy a centenáriumot meg kell ünnepelni.
Szombaton került sor a nagy családi találkozóra Pécsen, ahol - a szervező Csabi megfogalmazása szerint - a legszélesebb rokoni közösség: "házastársak, gyermekek, díszvendégek, szeretők, eltartottak, kitagadottak és befogadottak" volt jelen. Aki volt már nagycsaládi találkozón, annak lehet róla némi fogalma, hogy ez mit jelent.
Délelőtt a templomban volt egy rövid áhítat, a 127. zsoltár alapján:

1 Zarándokének. Salamoné.
Ha az ÚR nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.
Ha az ÚR nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök.
2 Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek.
De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.
3 Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.
4 Mint a hős kezében a nyilak, olyanok a serdülő ifjak.
5 Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét: nem szégyenül meg, ha ellenségeivel van szóváltása a kapuban.

Elcsendesedés, az egymással való találkozás öröme, pár gondolat azokért, akik (már) nincsenek velünk. Kora délután a temetőbe mentük, végigjárva a családtagok sírjait. Végül ismét a templomnál kötöttünk ki, ahol - mivel közben folyamatosan beérkeztek a vonatok - még nagyobbra duzzadt létszámmal töltöttük el a délutánt a templomkert ragyogó napsütésében.

Ennyi emberrel nem lehet beszélgetni. Nem tudom, hányan voltunk - talán a fényképekről
össze lehetne számolni -, de ha csak pár szó erejéig is, jó volt a rokonokkal találkozni. Halászlé, grillhusi, rengeteg hidegtál, szerintem kevés süti (vagy csak nem voltam elég szemfüles, és fölzabálták előlem?), torta, rajta a felirat nagymama mondásával. Öregek és fiatalok - az én Csabim a második legifjabb volt a jelenlevők közül. Hogy úgy általában melyik gyerek kié, fogalmam nem volt, de reménytelennek láttam a helyzetet, hogy megtudjam. Este tűzijáték.

Egy nap, amit együtt töltöttünk. Mi, Péterfiák. Két év múlva ismét találkozunk - akkor nagymama centenáriumát ünnepeljük.

Másik kéz

Tudom, hogy már írtam olyasmit, hogy nem akarok mindig Csabi beszédéről írni, de ez nagyon megdöbbentő volt. Tegnap öltöztettem, a jobb keze már bent volt a ruhában, és ilyenkor tudja, hogy a bal keze következik (még a játékot is át szokta ilyenkor tenni, hogy felszabaduljon a soros kéz). Ekkor közölte velünk, hogy "másik kéz". De tényleg, így, szépen, szó szerint, érthetően. Mindig hallja tőlünk az ilyen egyik kéz - másik kéz dolgokat, de az, hogy teljesen önállóan használni is tudja, számunkra is új. Szóban nem ismételte el többször, de kicsit játszottam vele, hogy mutogassa nekem az egyik kezét, másik kezét, és gyönyörűen felváltva mutogatta is. (Aztán persze jött az egyik fül, másik fül, meg hogy szivassam kicsit - mert azt is nagyon élvezem - az egyik orr...)

Összefoglaló

Az előző hozzászólásra érkezett megjegyzések alapján úgy érzem, mégis érdemes írni olyan dolgokról, amiket akkor nem írtam meg. Szóval jöjjön egy rövid összefoglaló.
Február végén volt a Szélrózsa utótalálkozó, amiről igazából írtam is annak idején egy bejegyzést, csak nem volt időm befejezni, és nem is tetszett, úgyhogy végülis nem tettem közzé. A piszkozatot igazság szerint pont tegnap töröltem is... Szóval ott valami olyasmi volt, hogy Csabi nagyon jól bírta az egész napot, és baromi jó érzés volt nekem egy légtérben lenni párszáz evangélikussal - néha úgy jó a közösségi élmény -, de sajna csak nagyon kevés ismerős volt, és pedig lett volna olyan ember, akivel nagyon szerettem volan találkozni, de nem volt ott.
A hal, amit annak idején csináltam és egyikünknek sem ízlett - konkrétan Zsolti nem is volt hajlandó megenni - szép lassan elfogyogatott a mélyhűtőből. Próbáltam minden héten megenni egy szeletet, néha kimaradt, de asszem egy vagy két hete megettem az utolsót is. Nem tudom, veszek-e még valaha busát.
Az "Azannya! Lazannya!" című bejegyzés sem készült el soha, pedig egyszer egy annyira de annyira finom lasagnát csináltunk, hogy csak na! Attila bátyámék javasolták még valamikor a dobozosat, ahol csak össze kell keverni a port tejjel, meg egy kis husi bele, de hát Szilvinek köszönhetően van nekünk jó kis olaszos szakácskönyvünk, úgyhogy megpróbáltunk valami igazit is csinálni (meg amúgy is ellene vagyok mindenféle előrekészítettfélkészdobozospor dolognak, majd erről talán írok is a környezettudatos témában), és nagyon, de nagyon finom lett. Azóta máskor is csináltunk, próbálkozunk ám többfélével, nem csak a bolonyaival.
Azt hiszem, ezek voltak azok a témák, amikről akkor aktuálisan nagyon szerettem volna írni, csak aztán nem jött össze, utólag meg már nem akartam. De biztos jó lett volna, ha írok mondjuk arról, amikor végiglátogattuk Zsolti rokonságát Miskolc-Tiszaújváros-Újtikos magasságban, meg hogy húsvétkor meglocsoltak engem a fiúk, meg biztos van még jónéhány téma, ami most még csak eszembe sem jut. De ha ti szívesen olvassátok, hát hajrá! Szóval majd a továbbiakban is igyekszem. Ja, igen, a Mózeskosár kör, amiről én írtam a cikket a gyülekezeti újságba, de nem döntöttem el, hogy magát a cikket idézem be ide, vagy írok róla blogstílusban (mégiscsak más az olvasóközönség).

Csak úgy

Mostanában elég ritkán írogatok ide. Na jó, amióta elindult ez az izé (blog vagy hogyishíjják), azóta írogatok ide ritkán. Úgyhogy most írok egy csak úgy bejegyzést. Nincs semmi értelme. Nem mondhatnám, hogy nem szól semmiről, mert hát itt van, és ha valami szól, az szól valamiről, ezért nem igaz az, hogy nem szól semmiről. Na de a lényeget úgyis értitek.
Szóval most itt van ez a bejegyzés, és ha már írom, akkor írok is bele valamit. Például azt, hogy miről akarok írni. Majd. Egyszer. Valamikor. Szóval akarok írni majdegyszervalamikor az angol nyelvről, meg a környezettudatosságról (jaj, az nagggyon durva írás lesz, ha tényleg olyanra fogom megírni, mint amilyenre tegnap megterveztem), és igazából szeretnék filozofálgatni meg lelkizni is, csak eddig nagyon nem filozofálgatós meg lelkizős volt ez a blog vagy hogyishíjják, és mivel tökre nem vagyok őszinte (mármint nem vagyok hazudós, nem azt mondom, csak hogy sok mindent nem mondok el), ezért szerintem igencsak sokkszerű lenne egy kitárulkozás a részemről, úgyhogy azt majd inkább mégiscsak hanyagolom, és még nyilván lenne néhány értelmes téma, amit jó lenne másokkal megtárgyalni, mondjuk annál is értelmesebb, hogy Csabi épp mit mond (merthát erről írtam mostanában állandóan), szóval na. De az a legnagyobb gondom asszem, hogy még ha tervezem is, hogy valamiről írok, mire rászánnám magam, addigra van valami más is, amiről írni akarok, és aztán vagy közös erővel kiüti egymást a két téma, vagy az aktuális esemény legyőzi az angolkörnyezettudatoslelkizés mindegymikorírommeg megkülönbenisaztjólátakaromgondolni témát.
Amikor elhatároztam, hogy most írok ide egy csak úgy bejeggyzést, még nem tudtam, hogy ilyen hosszú lesz. Aszittem, csak pár mondat vagy ilyesmi. De ennyi lett. Úgyhogy most be is fejezem, mert a végén még a méreteit tekintve túlnövi a csak úgy izét.