Fejlődésneurológia - The End

Múlt csütörtökön elmentünk a fejlődésneurológiára, záróvizsgálatra. Most, hogy Csabi szépen jár, még egyszer utoljára meg akarták nézni a kisembert.
Először a pszichológussal találkoztunk. A hölgy majdnem hanyattvágódott Csabitól. Azt mondta, Csabi beszédkészsége körülbelül a két és fél éves fiúkénak felel meg. Csabi most lesz két éves. És majdnem három hónappal hamarabb született. Szóval az a "majd behozza" szöveg, amit oly sokan előszeretettel használnak koraszülöttek kapcsán (és amitől én oly nagyon hülyét tudok kapni), Csabinál inkább "leelőzte" lett. Sosem tudtam, hogy a gyerekemet csak elfogultságból tartom-e annyira okosnak, de most már végre papírunk van róla!!! (Hozzáteszem, a fejlődésneurológián a pszichológus néni tipikusan nem Csabi fejlettségű gyerekekkel találkozik, szóval a véleménye nem teljesen objektív ilyen szempontból, de biztos neki is jól esett egy egészséges gyereket látni.)
Utána a neurológus doktornéni épp csak egy pillantást vetett Csabira, rögtön meg volt elégedve vele. Szép, harmonikus mozgása van. (Mármint nem a doktornéninek, hanem Csabinak.)
Amikor a végén sorba mondtuk a "viszontlátásra" szöveget az embereknek, közben végig az járt a fejemben, hogy ide sem jövünk többet. De milyen jó így eljönni valahonnan!

Hétvége az ország ellenkező végében

Merthogy mi nemcsak nyugatnak, hanem keletnek is tudunk menni. Ez alkalommal az apropó Zsolti nagymamájának 88. születésnapja volt. (Igazából az lenne tisztességes, ha ezt a bejegyzést Zsolti írná, de mivel ehhez a bloghoz még soha egy betűt nem tett hozzá, így enyém e feladat.)

A nagymama csak annyit tudott, hogy a gyerekei meglátogatják a szülinapján. Azt, hogy az unokái és dédunokái is, nem is sejtette. Úgyhogy volt nagy meglepetés! (Mi érkeztünk legutoljára, úgyhogy rajtunk azért már nem lepődött meg annyira.) Zsolti egyik unokatesója és családja nem tudott jönni (túl későn kapták a hírt), de mindenki más ott volt. Ebédnél nem is fértünk el egy szobában.
Aztán délután még beestek mindenféle rokonok, nagymama hugai meg egyéb hozzátartozók (mondom, hogy Zsoltinak kéne írni, én már nem bírom számontartani, hogy ki kicsoda). Ilyenkor valahogy mindig átérzem, hogy érezheti magát Zsolti egy Péterfia találkozón... Nálunk anyukámék voltak tizen, és azért nagy a család, de Zsoltinak a nagymamájáék voltak nyolcan, szóval egy szinttel távolabbi a rokonság szétterjedése.

Nagy volt a zsongás szombaton. Vasárnap annyira jól esett, hogy már nincs körülöttünk az a rengeteg ember! Szép csendben elvoltunk apósomékkal, és este nagy örömmel tök időben hazaértünk.

Még egy szót a nagymamáról: Nekem a nagymamáim születésem előtt meghaltak, és egész gyerekkoromat kitöltötte a nagymama hiánya (jópárszor sírtam emiatt). Volt ugyan egy Nagyinak nevezett néni, aki rengeteget vigyázott rám, de emellett is hiányoltam a nagymamát. Most felnőtt fejjel, Zsolti nagymamáját megismerve, úgy döntöttem, hogy elfogadom őt nagymamámnak. Hisz úgyis mindig nagymamaként emlegetjük, nem fogok én Margit nénizni, hát miért ne lehetne ő az én nagymamám is egy kicsit. Gondolom, az unokája feleségeként ő is szívesen elfogad engem.

Hétvége Veszprémben

Voltunk hétvégén Veszprémben. Anyu nemrég kifesttette a két nagyszobát, és elmentünk megnézni. Szép lett, egész jó hangulata lett a lakásnak tőle. Viszont a sok pakolászás és feleslegesnek ítélt előkerülő limlom kirámolása után már nagyon nem a régi. Nem az, ráfért a lakásra egy kis megújulás, csak ismét egy lépéssel közelebb lettem ahhoz, hogy nekem abban a lakásban már nincs szobám. (Egykori szobámban talán egyszer aludtam, mióta férjnél vagyok...) Pár éve még el sem tudtam képzelni, hogy végképp leszakadjak onnan, és most már egyértelmű, hogy leszakadtam.
Az időpont a látogatásra meg azért most volt, mert szombaton gyülekezeti nap volt, és anyu úgy gondolta, hogy milyen jó buli lesz, ha mi is megyünk. A veszprémi gyülekezet apraja-nagyja kivonult Almádiba, egy horgásztanyára. Közvetlen Balatonpart. Az időjárás előtte-utána zuhogó eső, de amíg ott voltunk, végig verőfényes napsütés. Szeverényi János (?) missziói lelkész Szélrózsába illő előadása a 21. századi egyházról - speciel baromi jó előadás volt, még úgy is figyeltem minden szavát, hogy közben Csabi után mászkáltam. Szóval nyár. Zsolti leégett - nem hámlik, de fájt neki. Én csak lepirultam. Csabi bírta a strapát. Miután Zsolti leégése pillanatok alatt kijött, így ő a délutáni csónakázásra nem nevezett be, én mentem egy kört. Csak ültem a csónak elejében, háttal a többieknek, néztem a vizet, hallgattam, ahogy anyukám beszélget (rajtunk kívül még 3-an voltak a csónakban), és olyan hangulatom volt, ami tőlem ilyenkor elvárható. (Mondtam már, hogy utálom a kamaszkoromat és mindent, ami kötődik hozzá? Emlékek, helyszínek, érzések...)
Vasárnap Csabit megmutattuk kicsit az unokatesóknak is. Előtte a templomban vagy ötször fölmászott a karzatra, nagyon szeret lépcsőzni, én meg persze végig a sarkában, mert egy készenlétben lévő kéz mindig kell ilyenkor. Délután ki akartam menni a temetőbe, mert már egy éve nem voltam apu sírjánál, de most úgy elmosta az eső ezt a próbálkozást, hogy az autóból nem láttam ki - ami nem praktikus olyankor, amikor az ember vezeti az adott autót.
Végül meglátogattuk Zsolti nagynénjét és családját, aztán jöttünk haza.
Iszonyú fárasztó egy hétvége volt. Csabi két napon keresztül 10 perceket aludt nap közben, ami azért még nagyon nem jó neki, és éjszaka is idegen helyen kellett aludnia, szóval minket is jól kikészített.
Most hétvégén nem megyünk sehova!!!