Hétvége az ország ellenkező végében

Merthogy mi nemcsak nyugatnak, hanem keletnek is tudunk menni. Ez alkalommal az apropó Zsolti nagymamájának 88. születésnapja volt. (Igazából az lenne tisztességes, ha ezt a bejegyzést Zsolti írná, de mivel ehhez a bloghoz még soha egy betűt nem tett hozzá, így enyém e feladat.)

A nagymama csak annyit tudott, hogy a gyerekei meglátogatják a szülinapján. Azt, hogy az unokái és dédunokái is, nem is sejtette. Úgyhogy volt nagy meglepetés! (Mi érkeztünk legutoljára, úgyhogy rajtunk azért már nem lepődött meg annyira.) Zsolti egyik unokatesója és családja nem tudott jönni (túl későn kapták a hírt), de mindenki más ott volt. Ebédnél nem is fértünk el egy szobában.
Aztán délután még beestek mindenféle rokonok, nagymama hugai meg egyéb hozzátartozók (mondom, hogy Zsoltinak kéne írni, én már nem bírom számontartani, hogy ki kicsoda). Ilyenkor valahogy mindig átérzem, hogy érezheti magát Zsolti egy Péterfia találkozón... Nálunk anyukámék voltak tizen, és azért nagy a család, de Zsoltinak a nagymamájáék voltak nyolcan, szóval egy szinttel távolabbi a rokonság szétterjedése.

Nagy volt a zsongás szombaton. Vasárnap annyira jól esett, hogy már nincs körülöttünk az a rengeteg ember! Szép csendben elvoltunk apósomékkal, és este nagy örömmel tök időben hazaértünk.

Még egy szót a nagymamáról: Nekem a nagymamáim születésem előtt meghaltak, és egész gyerekkoromat kitöltötte a nagymama hiánya (jópárszor sírtam emiatt). Volt ugyan egy Nagyinak nevezett néni, aki rengeteget vigyázott rám, de emellett is hiányoltam a nagymamát. Most felnőtt fejjel, Zsolti nagymamáját megismerve, úgy döntöttem, hogy elfogadom őt nagymamámnak. Hisz úgyis mindig nagymamaként emlegetjük, nem fogok én Margit nénizni, hát miért ne lehetne ő az én nagymamám is egy kicsit. Gondolom, az unokája feleségeként ő is szívesen elfogad engem.