Amire nem gondoltam

Én? Dehogy! Demonstrálni? Soha!
Amikor tegnap délelőtt első példányban megkaptam a felhívást a délutáni demonstrációra, azon gondolkodtam, hogy de jó lenne elmenni, mert még ha ez engem (jelenleg) nem is érint élesben, akkor is olyan fontosságú dologról van szó, ami mellett én sem tudok csendben elmenni - pedig sok témában nagyon csendes tudok maradni, szégyellem is magam emiatt. Na szóval tegnap azon filóztam, hogy ha fél ötkor kezdődik a demonstráció a belvárosban, akkor én hogy érek oda úgy, hogy Csabit hasonló időben hozom el az oviból. De egész nap folyamatosan olvastam az interneten megjelenő (igencsak felületes, nyilván leginkább bulvárnak szánt) híreket és a mamamin a kapcsolódó topikbeli hozzászólásokat, és egyre inkább azt éreztem, hogy nem tehetem meg, hogy nem megyek el. Úgyhogy igyekeztem Csabiért minél hamarabb menni, hogy aztán együtt mutassuk meg a mindenkinek: igenis kiállunk az ügy mellett.
Nem tudom, hogy ha Isten hajlandó lesz valamikor nekünk mégiscsak adni még gyermeket, akkor hol fogom szülni. Zsolti nagyon húzza a száját az otthonszülés gondolatától (a dolog még kellőképpen távoli ahhoz, hogy szükség esetén legyen időm megpuhítani), vele semmiképp sem szeretnék szembeszállni. De azt szeretném, hogy ha eljön az idő, akkor az én, felelősségteljes döntésem legyen, hogy hol, milyen körülmények közt akarom világra hozni a gyermekemet. Ne tartsanak ufónak (már így is van pár dolog, amiben néhányan ufónak tartanak), ne gyalázkodjanak, ne nézzenek őrültnek, ha esetleg az én döntésem nem az, mint a többségé. Különbözőek vagyunk, és lehet, hogy van, amiben csak egy szűk réteg gondolkodik úgy, ahogy, de attól még nem biztos, hogy a többségé a kizárólagos igazság.
Nem túl sokan választják az otthonszülést. De azért vannak ilyen szülők. És vannak olyanok is, akik tisztában vannak az otthoni/kórházi szülés előnyeivel/hátrányaival (mindkét oldalon létezik mindkettő), és a kórházat választják (alaposan meggondolva, és nem birka módjára elfogadva). Ők azok, akik  - bár maguk nem vállalják, mégis - elismerik, hogy az otthonszülés is egy lehetőség, ami bizonyos emberek számára JOBB lehetőség, mint a kórház. Én egyelőre ez utóbbi kategóriába tartozom. (Még bármi változhat.)
De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, álljon itt, hogy én mit tartok előnynek/hátránynak. Előnynek tartom a megfelelő technikai felszereltséget, amire komplikáció (de csakis komplikáció) esetén szükség lehet. Előnynek tartom komplikáció (de csakis komplikáció) esetén a szakorvosi segítséget. Hátránynak tartom viszont, ha a szülésnek "menetrend" szerűen, időre kell lezajlania - x idő alatt y ujjnyit tágulni kell. Hátránynak tartom, ha mindenféle vizsgálatok miatt a szülő nő nem lehet abban a testhelyzetben, ami a legalkalmasabb lenne a szülésre. (Azt talán sokan tudják, hogy a háton fekvés a szakszemélyzet számára a legoptimálisabb testhelyzet a vizsgálatokhoz, viszont ugyanez anatómiailag mind az anyának, mind a babának a lehető legrosszabb. Most akkor ki is számít? A személyzet vagy az anya és gyerek?) Hátránynak tartom, ha a vajúdó nő mellett nem azok a személyek vannak jelen, akik a lehető legszebb értelemben véve segítik a szülést. Az órájára pillantgató ügyeletes nem a legjobb társaság. Hátránynak tartom, ha a megszületése pillanatától kezdve nem engedik rögtön, hogy kialakuljon az anya-baba kötődés, hanem helyette elviszik ide-oda az amúgy tök egészséges gyereket.
Ha én egyszer szülni fogok, akkor azt szeretném, hogy hagyjanak békén, hagyják, hogy a testem és a születendő gyermekem tegyék a dolgukat, úgy, ahogy az biológiailag belé van kódolva. Azt egyetlen egy külső szemlélő sem tudhatja, hogy konkrétan annál a szülésnél konkrétan annak a gyereknek és konkrétan annak az anyának mi a legjobb. Ne nézze senki az óráját! Hadd legyek abban a pózban, amiről azt érzem, a leginkább segíti a folyamatokat! Tudom, hogy arról meglehetősen irreális vágyaim vannak, hogy kik legyenek mellettem - a három vágyott emberből valószínűleg Zsolti lesz az egyetlen, aki tényleg ott lesz. Ezt elfogadom. De a többi elképzelésem teljesen természetes, és szeretném, ha ezt tiszteletben tartanák azok, akik körülvesznek.
Sokan azt gondolják, hogy a szülés egy egyszerű testi folyamat, a gyerek először bent, aztán kint, és ezzel véget is ér a dolog. Hát ha valaki, akkor én tudom, hogy ez nem így van! Csabit kiszedték belőlem (elismerem, akkor ez életmentő volt), de közel két évvel(!) később szültem meg - a lelkemben akkor került helyére a dolog. A szülés lelki folyamat is! És ahhoz, hogy a gyermek egy boldog, kiegyensúlyozott anya kezébe kerülhessen születése után (márpedig mire is lehetne szüksége egy babának, ha nem egy stabil anyára), az kell, hogy az anyát hagyják boldogan, kiegyensúlyozottan szülni.
Elismerem, komplikációk bármikor történhetnek. Akkor valóban kell a beavatkozás. De egészséges anya egészséges gyerekének egészséges megszületéséhez nincs szükség mindenféle vacakra!
Azt mondják, az a legjobb hely a szülésre, ahol az anya biztonságban érzi magát. Hát, én nem is tudom, ha egyszer lesz egy problémamentes várandósságom, és egészségesek leszünk, akkor mennyire fog vonzani egy KÓR-ház... Engem ne nézzen senki betegnek! Mennyi komplikációra lehet ott számítani, ami adott esetben otthon fel sem merül - mert az otthon biztonsága miatt nem kell, hogy felmerüljön?
Szóval én nem akarok mesterséges indítást, nem akarok mesterséges érzéstelenítést, nem akarok mesterséges oxitocint, nem akarok háton feküdni (a legjobb pózt majd akkor helyben kitalálom), nem akarok parancsszóra időre tágulni, nem akarok parancsszóra nyomni... Csak szülni akarok, úgy, ahogy Isten megalkotta a testemet, hogy képes legyen szülni. Akár kórházban, akár otthon.
És talán ezzel nem vagyok egyedül... (Azt hiszem, erről is szólt a tegnapi demonstráció.)

A héten kezdtem el olvasni Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez című könyvét (ami igazából csak megerősít abban, amit amúgy is gondoltam), és az elmúlt napok eseményei, a tegnapi demonstrációval együtt, nagyon felhozták bennem ezeket a gondolatokat. Sosem gondoltam volna, hogy én egyszer részt veszek egy demonstráción. (És ha lesz még a közeljövőben, a többin is ott akarok lenni.) De olyan alapvető jogokról van szó, amiket jó lenne, ha végre komolyan vennének azok, akiknek van a kezében némi hatalom. Én szeretném megkapni a saját jogaimat. Kérlek titeket, ne nézzetek ufónak amiatt, mert én így vagyok normális!