Blog, Zsolti... Á, hagyjuk!

Este mondtam Zsoltinak, hogy milyen sok bejegyzést írtam. Többek között arról, hogy nem tetszik nekem a blog. Jól lecseszett, hogy miért írok ilyenről.
Mi a fenének mondok én el ilyesmit neki? Hisz tudhatnám előre, hogy úgyis ez lesz a vége! Hülyeséget csinálok, elmondom Zsoltinak, Zsolti lecsesz. De hát a férjem, és valahogy az van bennem, hogy el kell neki mondanom, ami velem történt. De most elhatározom, hogy erről a bejegyzésről nem fogok egy szót sem szólni neki. (Úgyse olvassa...)

Már megint a blogról

Talán néhány olvasónak föltűnt, hogy ez elmúlt napokban írtam a blogra. Mármint nem olyan kéthavonta egyszer stílusban, hanem egy héten belül sokszor. Nos, valóban, az elmúlt hetem igencsak sűrű volt, és olyan dolgok történtek, amiket nem volt kedvem egy hónapos késéssel megírni. De ennek a sok írogatásnak a kapcsán el is gondolkoztam. Már megint nem tetszik nekem valami. Tudom, nyilván senkit nem érdekel, hogy nekem milyen háttérgondolataim vannak, miközben blogot csinálok, de csakazértis leírom a háttérgondolataimat. Már megint nem tetszik nekem valami. Valahogy nem jól írok. Szeretnék valami igazán jót, valami ütőset, és ahány bejegyzést csak visszaolvasok, mindig azt érzem, hogy az egész olyan lapos, tárgyilagos, semmilyen. Természetesen miközben Helen Doron gyerekangol megy végtelenített lejátszásban háttérzeneként, és Csabi mindenféle olyasmit csinál, amit a felnőttek nem szeretnek, ha egy gyerek csinál, nem is lehet igazán jó blogbejegyzéseket írni. Mármint nem lehet fölszabadultan, lelkesen, jó stílusban írni. Most Csabi épp alszik egy ideje, de a végtelenített Helen Doront még nem kapcsoltam le, szóval a gondolataim csak egy kicsit szabadabbak.
Lehet, hogy Zsolti csinálta jól, amikor a svájci nyaralásról írt. Ő azt szépen jegyzettömbbe írta meg, többszöri nekifutással, először vázlatot készítve és azt felépítve. Több napjába telt, és csak a végeredményt olvashattam (na meg persze helyesírásellenőriztem neki), és segítettem az egészet fölrakni ide. Én meg mit csinálok? Leülök (mármint nem, már órák óta itt ülök, inkább úgy fogalmazok, nekilátok blogozni), fél-egy óra alatt megírom a bejegyzést, amit persze visszaolvasok nyelvhelyességi meg mitírjakmégbele szempontok alapján, és rögtön föl is viszem. Ha esetleg valami még eszembe jut, akkor utólag módosítgatok. De semmi előre átgondoltság, semmi komoly odafigyelés. És nekem ez így nem tetszik. Nem is annyira a témákkal van baj - bár néhány már oly sokszor említett témát még mindig nem írtam meg, és az igazi gondolataimat meg úgysem fogom sosem itt megírni -, hanem valahogy az egésznek az összeszedésével, stílusával, jellegével. Szóval lehet, hogy csúnyán hangzik, de nem igazán szeretem ezt a blogot. Igazából szerintem jól meg kéne szüntetni!

Színház

Pár órával azután, hogy Zsuzska szólt, hogy lesz Marci védése, újabb meghívást kaptam ugyanarra a napra. Bogi kérdezte, hogy elmennék-e vele színházba, mert a jegy megvan, de Peti mégsem ér rá, és nem akar egyedül menni. Na, mondom, jó kis kedd lesz ez! Odaérek egyáltalán egyik helyről a másikra? (Tudom, hülye kérdés, a doktori védés 3-kor kezdődött, a színház 7-kor, fél óra alatt át lehet érni egyik helyről a másikra, és nyilvánvaló volt, hogy azért a védés még az egyéb hivatalos és nem hivatalos részekkel sem fog eltartani fél 7-ig. De hát én már csak ilyen aggodalmaskodó vagyok.) No, szóval győzött a józan ész, hogy simán belefér, úgyhogy elfogadtam a meghívást. Nagyon jól esett ám, hogy Bogi rám gondolt! Aztán persze kiderült, hogy két embert már kérdezett, akiknek nem volt jó, másik kettőt pedig nem ért el. Szóval az ötödik voltam a sorban... Nem baj, azért ötödiknek lenni sem veszélyes. (Technikailag annyi volt, hogy Peti és Bogi közös ismerősei közül akarták kiválasztani a szerencsés nyertest. Nem tudom, hány közös ismerősük van.)
Amúgy elgondolkoztam a dolgokon, hogy mikor is voltam legutóbb színházban. Azt hiszem, akkor, amikor egyszer (kb. 3 éve) Angi megkérdezte, hogy nem mennék-e el vele, mert Józsi nem ér rá... Szerintetek Zsolti mit szólt hozzá, hogy állandóan nélküle járok színházba? Azt hiszem, sürgősen el kéne vinnem valami jó kis darabra. (De csak ne panaszkodjon, tavaly két baromi jó koncerten is voltunk a MÜPÁ-ban!)
Na, szóval Bogi meghívott a Vígszínházba, a Vörös és feketére. Nem olyan emlékeim vannak a Vörös és feketéről, hogy nagyon víg lenne, bár nagyon szerettem a művet, amikor ezer éve olvastam. Úgyhogy gondoltam, jó, hogy megnézhetem. Nem nézhettem meg. A színházban azzal fogadtak minket, hogy betegség miatt elmarad az előadás. Azért gyanús volt, hogy nem csak kívül, az érkezési oldalon van tömeg, hanem bent is, szóval valami mégis csak lesz. Felajánlották, hogy vissza lehet váltani a jegyet, vagy a Játék a kastélybant lehet megnézni ezzel a jeggyel. Hát ha már én egyszer lepattintottam Zsoltit, hogy este vigyázzon egyedül Csabira, és végre kimozdultam, engem nem zavar holmi műsorváltozás! Na meg a Játék a kastélybant pár éve olvastam, és szerintem baromi jó - ha már a színház nevén elmélkedünk, hát igazi víg. Bogi sem ellenkezett nagyon (hm, ő hívott meg, és én voltam, aki erőteljesebben döntött, lehet, hogy nem volt szép tőlem?), és szerintem ő is élvezte a darabot. Merthogy nagyon jó előadás volt! Benedek Miklóst most láttam először élőben, és fantasztikus volt, komolyan! A szereposztás többi része is jó volt. Jelen lelki állapotomban nem is baj, hogy inkább egy vígjátékot néztem meg.
Az előadás után még egy jót beszélgettem Bogival. Remélem, ő sem fázott meg. Én úgy értem haza, hogy amennyire átfagytam, tuti betegség lesz belőle, de mivel Zsolti épp most van beijedve attól, hogy h1n1-e van (hőemelkedés, rossz közérzet már megvan), így én nyilván továbbra is makkegészséges vagyok.
Szóval ezúton is köszönöm szépen a meghívást, nagyon jó este volt!

Doktori

Ismét egy jó barátunk büszkélkedhet a doktorijával. Kedden délután Marci megvédte, amit meg kellett. Summa cum laude. Gratulálunk neki!
Én a magam részéről ezt az alkalmat leginkább arra akartam kihasználni, hogy ismét összeeresszem Csabit Mátéval. Hisz nyáron oly jó barátok lettek! (Komolyan, Csabi utána nagyon sokáig emlegette.) Szerintetek akartak együtt játszani? Egy fenét! Mármint egyszer nézték egymást egy kisasztal két oldaláról, az asztallap fölött és alatt is, rövid kukucsjáték, de össz ennyi volt. Hozzá kell tennem, amikor érkeztünk, akkor Csabi épp a hátamon aludt, és aztán nagyon jól ébredt, kissé kóvályogva, de jókedvűen, és idővel föl is élénkült. Máté viszont nem aludt rendesen, és ő kitartott a kóválygós verzió mellett.
Na, ha már a gyerekek nem borultak örömmel egymás nyakába, azért én legalább jól megnéztem magamnak Zsuzska gömbölyödő pocakját, egy kicsit beszélgettünk. Valószínűleg legközelebb már csak akkor találkozunk, amikor kint lesz a ketteske, szóval ki kellett használni az alkalmat.
Meg bár a matektól én oly távol vagyok mostanában, mint Makó Jeruzsálemtől, és nincs is már kedvem magas matematikai dolgokat hallgatni, az emberekkel szívesen találkozom. És voltak páran, akiket rég láttam. (Na jó, kábé az FA60-on.)
Hogy ki lesz a legközelebbi, aki megvédi a doktoriját? Nem tudom. De akárki is, hajrá!

Osztálytalálkozó

Itt, az egy cé
Itt az egy cé
Itt az egy cé, a sztárcsapat...

Így kezdődött az osztályindulónk a Csipetkén, vagyis a lovassys elsősavatón. Valaha. Aztán 4 évvel később leérettségiztünk. És most megint összejöttünk, hogy egy videófelvételen megnézzük, hogy is énekeltük annak idején az indulót.
Szóval szombaton az egy cé, 12c, mostanra 22c, kinek hogy tetszik, osztálytalálkozott. Először Katáéknál volt egy gyerekes találkozó, nem csak gyerekeseknek. Utána bevettük magunkat a Lovassyba. Babó csinált az egykori videófelvételekből egy negyedórás összeállítást, amin némileg szétröhögtük az agyunkat, én titokban sírtam is egy kicsit. Csipetke, Mikulás, március15. 150 éves évfordulója, szalagavató, ballagás... Milyen fiatalok voltunk akkor!
Aztán birtokba vettük egykori osztálytermünket is. Visszakaptuk Csizitől a ballagás előtti napon írt fogalmazásokat, hogy mi lesz velünk 10 év múlva. "Lesz egy jóképű, kedves, jófej, lehetőleg evangélikus férjem." Hm, nem minden álmom maradt álomszinten. Még az is bejött, hogy az első gyerekem fiú. Arra, ami meg nem jött be: elnéző mosoly érettségiző Timinek, esetleg pár könnycsepp.
Visszatérve az osztályra, kis bemutatkozó, kivel mi van, mit csinál, hány gyereke van, hány gyereke nincs (érdekes, a fiúk sokkal bizonytalanabbak a gyermekeik számát illetően...). Ezt a bemutatkozót az étteremben fejeztük be. Ott már jelen volt Kapor Ági és Isztl is (sajna a többi meghívott tanár nem tudott / nem akart jönni). Nagy vacsi, Fruzsi és gyerekei sütötte torta, fényképész, és annyi beszélgetés, amennyi csak belefért.
Nem tudom, összesen hány ember fordult meg a 4 év alatt az osztályban. Valahol 35 és 40 közötti lehet a létszám. Ebből én 30-at számoltam össze az ofő órán (Csizi csak 28-at, de nagyságrendileg azonos). Azt hiszem, egész jó arány, hogy ennyien összejöttünk. És mindenkit föl lehetett ismerni!

A nagy találkozás

Ilyenből több is volt az elmúlt héten. Most az elsőről írok.
Virág, Vince, Csabi. Ez egy olyan hármas, amely annak idején egy jó baráti kört jelentett. Igaz, a tagjai akkor épp nem igazán voltak ezzel tisztában. No igen, legfőbb elfoglaltságuk az volt, hogy fölhízzanak 2 kilóra a Péterfy koraszülött hízlaldájában. A barátság igazából az anyukák közt szövődött. Együtt izgultunk végig pár hetet, hogy vajon ki fog először hazamenni. A fent említett sorrendben sikerült.
Aztán elhatároztuk, hogy ismét találkozunk, immáron a kórházból kiszakadva, vidáman, kötetlen körülmények között. Ezt sikerült is alig több mint két év után megvalósítani. Múlt csütörtökön Vincééknél volt az összejövetel.
Szóval az elmúlt két évben jól megnőtt mindhárom gyerek. Bár a Péterfyben Csabi még utolsó helyezett volt, azért mostanra már sikerült egy erős középső helyet kiharcolnia - mármint testméreteket illetően. Haja még mindig neki van a legkevesebb. Viszont beszédben szintén középső. (Hú, hogy Virág már mennyit dumál! És az igéket is jól ragozza!) Valahogy úgy alakult, hogy Vince és Virág jól elszórakoztak együtt a tál kölesgolyó körül, Csabi meg közben oldalt játszott a biciklivel, busszal, meg mindennel, ami a kezébe akadt és brümmög. Amolyan külső szemlélő, akárcsak az anyja. De biztos vagyok benne, hogy jól érezte magát. Volt kaja is, meg kismotor, meg matricák, meg mindenféle jó. Amikor Beáék elmentek, akkor Judit minket még marasztalt, úgyhogy végül Zsolti is odajött kicsit, bár addigra Vince pont nyugovóra tért, és így nem találkoztak. No de a felnőtteknek sem árt egy kis csevej.
Hiába, hogy a kórházban töltött hetek emberileg nagyon nehezek voltak, de jó társaságban tölthettem el, és jó újra látni az egykor kedves arcokat. Remélem, a következő találkozóra már nem kell két újabb évet várni.

Ja, mindez Vince szemszögéből itt olvasható.