Egy ovis évzáró margójára, így utólag

Merthogy volt ovis évzáró, meg ballagás is. Mert Csabi már nem ovis. (Hogy miért volt olyan későn az egész, nem tudom, az iskolások sokkal hamarabb szabadultak, ez így elég rövidre vágta a nyaralási lehetőségeinket, figyelembe véve, hogy Csabi szeretne valamennyi időt itthon is eltölteni, szóval kellenek a nyaralások közti itthoni pihenők is.)

Na amúgy a gyerek végigcsinálta a műsort. Csak pár dolgot nem értett az egészből.

1) A főszereplők találnak egy kupac gyereket (amúgy pont az elballagó ovisokból áll a kupac). Kérdezik, hogy miért kuksolnak ott. A válasz: elbújtunk, hogy ne kelljen iskolába mennünk, mert inkább maradnánk az óvodban.
Csabi kérdése: miért nem akarnak a gyerekek iskolába menni? Csabi már kiugrik a bőréből, hogy otthagyhassa végre azt az ovit, nyilván tök jó lesz iskolába menni.
Szülői véleményem: egy kupac óvodát éppen elhagyó, iskolába készülő gyerekkel betaníttatni egy olyan szöveget, hogy jaj de szar, hogy nem jöhetünk többet az oviba, miért is kell nekünk iskolába menni, hát hogy is mondjam, khm... És örülök, hogy az én gyerekem értetlenkedik ezen a szövegen. Mert szerintem ő gondolja jól: viszlát óvoda, most már iskolába megyek, az jaj de jó lesz. Legalábbis pszichológiailag ezt tartom egészségesebbnek. (Tudom, én mindent túlpszichologizálok.)

2) Aranyos angol nyelvű számolgatós dalocska, a kiskacsákat hívja kedvesen az anyukájuk, de ők szépen egyesével eltűnnek, aztán jön az apuka, ordít egy nagyot, és az összes kiskacsa előjön.
Csabi kérdése: miért van az, hogy a kedves, aranyos anyuka hívószavára inkább eltűnnek a gyerekek, viszont az apa brutál ordítására előjönnek?
Szülői véleményem: iszonyatosan örülök neki, hogy a gyerekem szerint ha valaki szeret, ahhoz oda kell menni, ha meg valaki agresszív, ahhoz nem. Legalábbis nem ismeri a gyerekem azt, hogy félelemből kell odamenni valakihez. (Tudom, én mindent túlpszichologizálok.)


Néha elgondolkodok, hogy vajon mit rontunk el a gyerek nevelésében. De a fentiek alapján azt hiszem, mégiscsak van, amit jól csináltunk.

Az elmúlt hetek dióhéjban

Mostanában mintha egy kissé kevesebbet írnék ide. Lustaságból? Vagy mert Zsolti azért csak-csak írogat, és szerintem sokkal jobbakat ír, mint én, úgyhogy minek írjam ide a saját unalmas dolgaimat? Talán inkább az előbbi.
Tegnap láttam, hogy Zsolti gépén meg volt nyitva a blog. Kérdeztem, hogy írt-e újat. Mondta, hogy csak azt nézte meg, én írtam-e újat.
Hát most megpróbálok írni valamit.

Az elmúlt hetek dióhéjban.

Vasárnap. Keresztelő. Szűk körben, a tágabb kör csak utólag értesül róla.
Hétfő. Kirándulás, szereplői: két gyerek (ebből az egyik a frissen keresztelt), a keresztanya, egy jóképű dán és én. Fogaskerekű (hogy mondják angolul, hogy fogaskerekű? ez a dán nem tud magyarul), gyerekvasút (Csabi hisztije közben többszöri elgondolkozás azon, hogy mi lenne, ha egyszerűen kihajítanám a vonat ablakán), vissza a Moszkvára. Ott már Zsolti is becsatlakozik, séta a városban, pizza, hamburger, koktélok, végül egész elképesztő módon még valami óriáskerekűn is kikötöttünk.
Kedd. Megnézzük a Hősök terét, a Városligetet, hadd lásson már ez a dán valamit Budapestből. Esik az eső, két perc után fordulunk vissza, nem nézzük meg a Hősök terét és a Városligetet. Délután eláll az eső, eljutunk a KöKiig, legalább egy Frei Cafét próbáljon ki ez a dán. Megnézzük Kispestet. Végülis, az is Budapest.
Szerda. Délelőtt jó lenne még egy kicsit bemenni a városba. Esik. Délután kimegyünk a reptérre. A gép elrepül Dániába. Mi maradunk.

Hangi eddig csak Csabi nevét tanulta meg (Dibdi), most már Kittyét is tudja (Titti). Csabi meg értetlenkedve kérdezi, hogy miért beszéltünk egész idő alatt angolul. Hát mert Thomas nem tud magyarul. De Csabi nem érti az angolt. (Hm. Tényleg. Azért hogy valaki értse, miről beszélgetünk, olyan nyelven beszéltünk, amit valaki más nem értett. Elgondolkoztató.)


Nyaralás. Naná, hogy 5-kor indulunk itthonról. Nem, 5-kor még csak cihelődünk. Mindegy, este 8 előtt már el is foglaljuk a szállást. Még egy esti éttermezés belefér az időbe. Nem tudunk kiülni a kerthelységbe, mert esik. Jó kezdet egy balatoni nyaraláshoz. De aztán van jó idő is. Pl. amikor felmászunk a kilátóba. Meg amikor Tihanyba áthajókázunk és felmászunk az apátsághoz. És a Koloska-völgyben is (bár oda a borús, inkább kirándulós, mint strandolós idő miatt indultunk el). Rossz idő is akadt még párszor, vasárnap a borfesztivált fújta végül el egy vihar, Tihanyból visszafelé a hajó ázott el, meg úgy általában, amikor épp strandolást terveztünk.
Milyen érdekes ez az egész! Gyerekkoromban, amikor a Balatonon nyaraltam, mindig az volt a legfőbb kérdés, hogy mikor megyünk már strandolni. Most meg felnőttként ott sétálok több órát a parton a családdal, és csak a hazainduláskor merül fel bennem, hogy lehet, hogy jobb lett volna kettőnél több alkalommal érintkezni a vízzel.
De azért jó volt ám! A séták is, a kirándulások, meg minden. Képzeljétek, majdnem egész héten Zsolti cipelte Hangit, pedig a csatost nem is csomagoltam el (annyi cucc van, minek még az is), úgyhogy a csodaszínes mei tai-omban nyomta végig. Végre hordozó apuka lett belőle :)


Veszprém. A pianínó állítólag frissen van felhangolva, hát neki is ülök játszani rajta, oly ritkán jutok hangszerhez. (Itthon csak szintetizátor van. Vannak billentyűi, de az nem ugyanaz.) Egyébként vagy az én fülem rossz, vagy a hangolóé, de az a bizonyos frissen hangolt pianínó valahogy nem túl harmonikus felhangokat ad. Mindegy. A hangszer akkor is hangszer, ha hamisabb kicsit (tényleg csak icipicit), mint a szintetizátor. Felmerül bennem, hogy egyszer kottákkal felszerelkezve levonulok Veszprémbe egy hétre hangszeren játszani. (Aznap este egy jó kis beszélgetés után villámgyorsan le is merül a gondolat.)
Délutáni séta. Veszprém, megyeszékhely, szombat délután 6 óra, verőfényes napsütés, város közepén sétáló utca. Kb. 10 ember. Ezt már mások említették nekem régebben is, de amíg ott laktam, nem tűnt fel. De fogjuk rá, hogy biztos mindenki elhúzta a csíkot a Balatonra.
Itt is borfesztivál, úgyhogy este a gyerekek elaltatása után csinálunk egy kettesben estét Zsoltival, anyura bízzuk az alvó kiskorúakat, elmegyünk fesztiválozni. Kicsit sétálgatunk a tömegben, aztán megunva a hering-létet (hol van már a délutáni Kossuth utcai kihaltság? ez itt az este az Óváros téren!), felmegyünk a Várba sétálni. Ahol persze Veszprémfeszt van, úgyhogy a koncert miatt le van zárva. Na mindegy, Veszprémben azért lehet így is kicsit sétálgatni kettesben. (Legközelebb az ilyen kettesben sétálást inkább egy lakatlan szigeten próbálom meg. A hering-üzemmód valahogy nem annyira adja meg az intimitás élményét.)
Vasárnap délelőtt csak eljutunk - immáron gyerekestül - a várba. Hát hadd nézze meg már az a gyerek a Tűztoronyból, hol nőtt föl a zanyja!
Délután meg haza. Csabi nélkül, ő ottmarad nagyanyjánál.


Ezen a héten csend és nyugalom. Reggelente csak egy gyerek ébreszt, de mivel nálunk jó a hálószobai sötétítés, így némi szopi kíséretében akár 8-kor is vissza lehet altatni (korán van még, aludjunk egy kicsit címszóval). Szóval egygyerekes lét. Igaz, hétfőn a kánikula, kedden a zuhogó eső miatt nem sikerült kimozdulni itthonról, de azért a szerda és csütörtök már jó sétálóidő volt. Egy gyerekkel. Mennyivel könnyebb! (És még sírtam vasárnap, amikor búcsúzkodtam Csabitól. Nem tudtam, hogy milyen jó napok jönnek.)

Úgyhogy el is érkeztem a mosthoz. Azt hiszem, mégsem dióhéjban írtam. Lehet, hogy jobb lett volna címszavakban?


Ja, és még a nyaralás kapcsán: Szélrózsa és Krisna-völgyi búcsú. És mi egyikre sem mentünk. Ez valahogy sokat eszembe jutott a nyaralás közben. Aztán persze hazajöttünk, és az egész fészbukom tele van nyomva szélrózsás képekkel meg beszámolókkal.