Aktus

Hogyan maradtam magánnyugdíjpénztártag?

Azt mondta a pszichiáterem, hogy mindenképpen írjam ki ezt magamból mert komoly következményei lehetnek, ha elfojtom. Meg szerinte segíthet feldolgozni a dolgokat, és akkor talán ez az idegrángás is elmúlik. Csakhát mindig felizgatom magam ha ez szóba jön, szóval abban maradtunk, hogy belém nyom egy adag nyugtatót és akkor írjam le. Rajta.

Előjáték (Prelude)

Kezdetben volt az állami nyugdíjrendszer. És mindenki azt gondolta, hogy ez jó. (-Nem mindenki. -Jóvammár, csak úgy mondtam.)

Aztán lett második és harmadik pillér, és mindenki azt gondolta, hogy így jó lesz. (-NEM mindenki! -Nem? -Nem. -Jóvammár, nemérdekel.)

Azt' így elvoltunk. (-Hát... -Csend!)

De jött a változás szele, és a magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyűjtötte életerejét és felhatalmazást adott arra, hogy ezentúl új szelek fújjanak a politika viharában. Egy szó mint száz jött a bejelentés, hogy dönteni kell.

Oké. Napról, napra csak számoltam, osztottam szoroztam. Gondolkodtam, hogy melyik a jobb nyugdíjrendszer, meghogy nekem személyesen melyik jobb. Érveket gyűjtöttem egyik és másik mellett és ellen. Nem volt nyugodt éjszakám. Nem volt nyugodt nappalom. Minden pillanatom a KÉRDÉS töltötte meg. Most nincs időm mindent leírni, kifejteni, de elég az hozzá, hogy végül megvilágosodtam. Igen. Mostmárnagyonokosvagyokmindenttudószememragyog.

Nincs időm mindent megosztani, mert túl kevés a margó, de végül minden tiszta lett. Óh, bárha csak egy töredékét átélhetnéd eme feldolgozhatatlan mélységnek. Bár tudom, hogy kevés a szavak ereje, mert a megvilágosodás túl van minden szón, túl minden emberi fogalmon.... ööö igen, igen doktor úr, nem, nem kiabálok, nem, nem, objektív vagyok, de főleg csendes... csak ahogy mondta, hogy kiírjam...hogy még két adag nyugt?..au...

Szóval csak suttogva írom, de tudjátok meg, hogy rájöttem, hogy az állami nyugdíjrendszer nem oldhatja meg a demográfiai problémát mert alkalmatlan arra, majd rájöttem, hogy a magánnyudíjrendszer sem oldja meg a demográfiai problémát, mert attól, hogy félrerakok pénzt nem keletkezik több pénzem, mert amit félreraktam, azt ugye valahonannan elvettem és ... nem, nem doktor úr, semmi, semmi, ... igen... csendben... rendben... szóval, figyu, aztán rájöttem, hogy a sok gyerek sem oldja meg a demográfiai problémát, mert képzeld tegyük fel, hogy lelkiismeretesen kufircolunk a nemzet érdekében és születik mondjuk kétszer annyi gyerek, aki finanszírozza a mi nyugdíjunkat, DE ki finanszírozza az ő nyugdíjukat? Hah? Ja, hogy majd ők szülnek megint kétszer annyi gyereket, akik az ő nyugdíjukat finanszírozzák? És? Érted már? Rájöttem, hogy a sok gyerek nemhogy megoldja, hanem csinálja a demográfiai problémát. De tudod mit?, rájöttem, hogy mi van az egész mögött: nincs demográfiai probléma. Ez az egész csak az agyunkban van. Igen! A Szíriuszról jött idegenek ültették el fejünkben ezt a gondolatot. Figyelj csak: van ugye az államadósság és ezen kívül van az államnak egy perselye és van egy nyugdíjkifizetési kötelezettsége, aminek egy részére nincs fedezet a perselyben és ezt hívjuk láthatatlan államadósságnak. És ha valaki egy hónapot dolgozik, akkor ha ő az állami rendszerben van fizet valamennyit és akkor egyrészt növeli a rejtett államadósságot, de befizeti annak ellenértékét, tehát egálban vagyunk, vagy hogyha a magánnyugdíjrendszerben félretesz magának a perselybe, akkor nem növeli a rejtett államadósságot, egál, és ha valaki például nyugdíjba megy akkormikorkifizetneknekiegyhónapnyugdíjatakkorannyi
valcsökkenarejtettállamadósságésperszeeztvalahonnanelkellven
niésakkor........

Okéoké. Nyugodt vagyok. Szóval jól átgondoltam, forgattam a szívemben. Ennél többet ember nem tehet. Tehát arra jutottam, hogy maradok. Fel is írtam festékszóróval a lakás összes nagyobb falfelületére: MARADOK!. Alvás. Holnap az utolsó nap nyilatkozni.

Álmomban két Orbán Viktor voltam és játszottam egymással.

Az aktus

Reggel korán kelek. Villamos, metró 3, metró 2, gyalog, Fiumei út.

Már egy húszméteres sor állt. Beállok. Aztán fél óra múlva jött röhögve egy biztonsági őr, hogy akik magánnyugdíjpéntár ügyben jöttek azoknak egy másik ajtóhoz kell menniük, ez egy másik sor. Basszus!! Birkák!!! Csak beállnak egy sorba és azt sem tudják hová! Hihetetlen balfék emberek vannak! Átmegyünk a másik ajtóhoz, ott a sor nagy része be is fér az épületbe csak a vége lóg ki.

Na, mit gondoltok mi volt így az utolsó napon?, mondok három lehetőséget:

1. Nem volt senki, mert ezt azért nem hagyja senki az utolsó pillanatra.

2. Sokan voltak tolakodtak és a biztonsági őrök ostorral ütötték a tömeget és arra kényszerítettek minket, hogy azt skandáljuk: hazaárulók vagyunk, hazaárulók vagyunk. Ráadásul ránk uszítottak egy kiéheztetett Nenyit és engem meg is harapott. És fél napig kellett sínylődnünk azért a nyavalyás papírdarabért.

3. A biztonsági őrök kedvesek, meleg teát és sütit osztogatnak. A gyerekeseket előreengedik. Ha valakinek bejutott a felesége akkor külön kimennek és behívják a férjét is. Bent minden rendezett, mind a 60 darab ügyintéző ablak nyitva van. Sorszámosztás, minden pörgős.

Ja, eltaláltad: 3. Na jó, a Nenyi tényleg megharapott, de utána megkötötték, és azt mondták nem tehetnek róla, néha elszabadul.

(
Apropó Nenyi. Gondoltad volna mennyi minden eldől az ember gyerekkorában? Ijesztő erre szülőként gondolni, pl:
- Viktorka, Viktorka ne írogassál már hülyeségeket! Vagy ha igen legalább lásd be, hogy...
- De anyu, ez nem hülyeség! Komolyan!

- Ferikém ne hazudozzál már állandóan.
- De anyu én, nem hazudtam.

- Andráskám edd meg szépen azt a tökfőzeléket!
- De anyu, ha mindannyian hiszünk benne, akkor lehet más az ebéd is, és...

- Gáborka, Gáborka, hányszor mondtam neked, hogy ne játsszál már folyton nácisat, mert...
- Hagyjad anyjuk, majd kinövi!
)

Szóval kb. 150 sorszám van előttem. De azért szépen fogy. Már csak 100... már csak 80, de azt veszem észre, hogy egy csomó ügyintéző szomorúan vár mert valahogy csomóan nem veszik észre, hogy sorra kerültek. Na nem! Hát ezt nem! Stratégiát váltok: kigombolom a blúzom, leengedem a hajam és vadítóan nézek. És így sétálok el a magányos ügyintézőhölgyek előtt. Mélyen a szemükben nézek, rájuk mosolygok. Bejött: pár perc és az egyik ügyintéző-kisasszony visszamosolyog és int, hogy menjek. Hogy én? Igen-igen, maga, jöjjön csak. Rendkívül kedves. Elveszi a lakcím-kártyát, taj-kártyát és a személyi igazolványt. Kinyitja a személyit, és elmosolyodik, és elolvadva kérdezi a gyerekkori fényképemre nézve: ez maga? Elpirulva bólintok: igen én (mégis ki a franc lenne az én személyimben?!?). Gyorsan intézkedik. Adatok bepötyög, kinyomtat, aláír. Megköszönöm, viszontlátásra, minden jót. Csók.

15 perc volt az egész.

Utójáték

Jövök ki. Egy fickó megállít, hogy a Klubrádiónak nyilatkozzam, hogy miért maradok magánnyugdíjpénztártag. Gondoltam most majd jól megmondom neki, mert nekem határozott érveim vannak, szilárd meggyőződésem, mert én mindent jól meggondoltam és megfontoltam. Mikrofon orrom alatt, bekapcs, felvétel:
- Azért maradok, mert... öööö.. mert ugye nekem az Orbán Viktor és nem.. márminthogy én nem akarom, persze nem vitatom, hogy lehetne, de... ööö...
Stratégiát váltok: a következő pillanatban fellököm a rádióst és elszaladok.

Ettől a kis közjátéktól eltekintve fantasztikus érzés. Ilyen jól szervezett ügyfélszolgálatot még nem láttam. Szép épület, minden alkalmazott (biztonsági őrök, ügyintézők) tudja a helyét, profik és kedvesek: szeretnek engem!!! Ezerszer jobb mint bármely kereskedelmi bank, biztosító vagy bordélyház. Ez az egész hely visszaadta a hitemet az államban. Most már mindenestül tudom, hogy az állam értem van: a polgárért. És én pedig az államért. Együtt semmi sem lehetetlen! Megcsináljuk! Gyerünk! Hajrá magyarok!


Ööö... vissza lehet még vonni ezt a nyilatkozatot? (És a Nenyit?)


Reload 1: mikor éppen fél méterrel a föld felett lebegve mentem a dolgozóba: a villamoson egy szép feketére festett hölgy, rózsaszín rúzzsal, felveszi a telefont és ezeket a szófoszlányokat hallom: ...az utolsó nap... nem, nem, hanemhogy automatikusan átkerülök a... éshogy akkor elveszíti az állami... de olyan érvek... magamnak gyűjtögetem és... Kárörvendve gondolom, hogy ő még csak az előjátéknál tart, de hát úgy kell neki ilyen rózsaszín rúzzsal meg fekete hajjal mit is várhat az ember.

Reload 2: Olvasom a híreket, hogy Fiumei úton fél kilenckor összeomlott a sorszámosztó rendszer. Naja, az ilyen mindig az olyan rohadékok miatt van, akik előretolakodnak nem törődve sorszámokkal. De mit is várhatnánk?! Mit tudnak ezek a barmok a nemzeti szolidaritásról? Most komolyan?!?

Reload 3:
Ez tehát a személyimben levő kép

Egyébként kb. így nézek ki

És így, ha el akarok érni valamit

Főzök

Főzök, mer' enni kell és enni jó. Lemegyek: szelektív kuka, bolt, vásárlás, haza. Főz-főz.

Mikor Csabi valamit csinál és azt valami hanghatással kellene kísérni, de az adott dolognak nincs semmilyen különösebb hangja akkor a megfelelő igét szokta egyes szám harmadik személyben mondani, esetleg kétszer elismételni: pl ha valamit valahova "rak" és ezt jobban kiszeretné fejezni, akkor mondja is, hogy "rak". Vagy ha elmegy dolgozni, és ott dolgozik, akkor mondhatja, hogy "dolgoz-dolgoz". Egyébként akkor szokott dolgozni, menni, amikor én hazajövök a munkából és kinyitom az ajtót, akkor ő kiszökik a lépcsőházba és elszalad és kiabálja, hogy megy dolgozni. Ilyenkor Timi utánamegy és győzködi, hogy nem olyan fontos dolgoznia, meg, hogy most már igazán haza kéne jönnie.

Főz-főz, mármint ezzel azt akarom jelezni, hogy főzők, de közben mesélek.

Szóval tudjátok mit dolgozik Csabi? Hát tévékkel dolgozik. Ez azért van mert én szoktam neki mondnani, hogy számítógépekkel dolgozom, és erre kitalálta, hogy ő meg tévékkel dolgozik. Természetesen a tévé és számítógép azért ilyen összetartozó dolgok, mert ez az a két varázseszköz, amiből mese tud jönni.

Főz-főz.

Hogy ne legyen olyan csend berakok valami zenét. De most nem Bőrőndödönt hallgatok, meg nem is azt a Kalákát, amit a koncerten vettünk, meg nem is Földlakót (Kafkaz), hanem valami olyant amit éppen nekem most kedvem tartja (30Y, Quimby).

Warning: Az alábbiakban nem antipolitikamentes-ellenes bekezdés jön (tudtad, hogy ha egy program során egy bool változónak adsz beszédes nevet, akkor egyesek szerint inkább az olyan a jó, hogy pl "is_bigger" és nem javasolt a "not_bigger" elnevezés, hogy ne kelljen gondolkodnod azon, hogy mikor megy be a program az "if(!not_bigger)"-nek az else-ágágba. De én ki nem állhatom az ilyen okostojásokat, úgyhogy amióta ezt meghallottam, direkt minden bool változóm not-tal kezdődik.)

Apropó Kafkaz. Pénteken egész nap ezen nevettem: link . Valószínűleg egyesek szerint sírni kellene, nem nevetni vagy esetleg valami egészen mást... Az volt, hogy volt itt valami tüntetés a sajtószabadság korlátozása ellen (lásd "if(!not_free_press)"), és ott énekeltek páran. Kardos-Horváth János elénekelte a Földlakót és ezt. Utóbbit azzal a felkonffal, hogy "A következő dalt mindenki értse úgy, ahogy akarja." Mindenesetre bearanyozta a napomat... és én is úgy értettem, ahogy akartam.

Főz-főz. Hogy megy az idő! Nna kész is van.

Szóval mire elkészültem a főzőcskével azt vettem észre, hogy a családom nincs itt. Még mindig. Ez abból tűnik fel leginkább, hogy egy falatot nem ettek semmiből, pedig (nem dicsekvésképpen mondom (de igen)) az esetek többségében megeszik, amit főzők.

Egyedül eszem. Esz-esz. Egy idő után elkezdtem azt gyanítani, hogy kicsit sokat főztem.

Kitérő. Általában ez szokott történni (pl tegyük fel, hogy denevérbőrlevest főzünk):
- Mennyi denevérbőrt vágjak föl? Hm?
- Annyi jó lesz.
- Nem lesz ez kevés?
- De.
- Akkor még ezt is belevágom
- Oké, de tudod mit legyen inkább jó sok, hiszen szeretjük a denevérbőrlevest.
- Jaja, meg hát maradjon holnapra is és akkor nem kell majd főzni.
- Figyu, tegyél még bele egy kis lámaherét, tudod az mindig feldobja.
- Ja és még a hűtőben maradt 2 kiló mangazellerbefőtt, azt meg nem hagyhatjuk jobban szétrohadni, azt is belefőzzük.
- Oké, jól hangzik.
Ezek után Timi szerdáig eszi és így is kénytelenek vagyunk a végén a maradék 93%-ot kiönteni.

Úgyhogy most ez mindenképpen kihívás. Ráadásul Timi egy csomó mindent úgy hagyott itt nekem, hogy "ezt egyem meg, azt egyem meg, meg ezt főzzem meg", stb... De mindegy koncentráljunk most az ebédre.

Esz-esz. Hm még sok van... Esz-esz.

Már teljesen degeszre ettem magam, mikor véglegesen megfogalmazódott bennem a gondolat: nem, ez nem fog menni. Vesztettem. Ennyit nem lehet megenni. Sem most, sem később.

Jó.

Nincs mit tenni, elajándékozom. Először az emeleten megkínáltam mindenkit. Remek, már fogy. Ez működik - gondoltam, és a házban mindenkinek adtam egy-egy vödörrel. Oké, haladok. Ezek után teherautókat béreltem. Vittem a foci-, kézi-, és vizilabdaválogatottnak és minden jót kívántam nekik. Valamint sikerült tekintélyesebb mennyiséget elszórnom a nyugdíjbiztosítási igazgatóságoknál, hogy hétfőn tudjanak ételt osztani a Nemzeti Szolidaritás Közösségéből kiiratkozó szerencsétleneknek. A maradékot pedig féltucat kínai árvaházba vittem.

Szóval egészen elfáradtam. Most pedig megyek: tévéznem is kell: Timi előírta, hogy tudjam meg, hogy kibékül-e Rebeka és Jason, összeházasodik-e Kevin és Scotty, összejön-e a baba Kitty-éknek, House összejön-e Cuddy-val és végül de nem utolsó sorban, hogy Lorelai összejön-e Luke-kal (ez nem tartozik szorosan ide (csak lazán), de meg lehet hallgatni itt egy zenét: Közös költség)

Jócakát

Update 1: a nyavalyások a múltheti másodikat vetítik

Update 2: ki, össze, nem

...aludjunk egy jót...

Egy az egybe csak maga

Timi elutazott Csabival Svájcba látogatóba.

Egyedül maradtam. Remek. Ez az a szabadság, amire mindig is vágytam, mióta csak megnősültem.

SZABADSÁG!!!

Mennyi mindent is fogok majd csinálni míg nincsenek itt. Nagyon jó lesz. Érzem minden porcikámban, hogy most a világ új oldalát mutatja majd felém. Tudom, hogy most minden más lesz. Ujjong a szívem. Bizsereg a májam és viszket az orrom. Egy semmivel össze nem téveszthető érzés tör utat magának, de nem mondom meg mi az, mert nem megfogalmazható, nem kimondható, erre egyszerűen nincsenek szavak, illetve vannak, de azok ezek, amiket most írok... mindegy.

Szóval érzem: újra élek!!!

Na de ma estére ennyi élet elég is volt, álmos vagyok. Majd holnap folytatom az életet, addig meg hagyjuk.

Álmomban két jegesmedve jött felém és valamit énekeltek, az egyiknél egy ukulele volt, a másiknál pedig egy hangversenyzongora és azt hiszem azt énekelték, hogy Oh Christmas Treee, Oh Christmas Treee, majd jött két dinoszaurusz, akik azt énekelték, hogy frerézsákköfrerézsákkö, de végül pedig ezek átváltoztak 4 Lovasi Andrássá, aki azt énekelték, hogy lálálá

Volt még más is, de azt most nem mondom el, mert nem szeretnék itt lényegtelen részletekbe bocsátkozni.

Reggel ébredek. Szedem össze éppen az agyam. Szemem csukva, de már kezdek eszmélni... igen... valami jó gondolatom volt tegnap. Valami pozitív. Mit pozitív!, valami egetrengető. Talán valami uh, valami olyan, ami megváltoztatja a világot, igen... talán... Igen megvan: szabadság, juhéjj. Juhuhuhéjj. Gyorsan (lassan) feltámaszkodom az ágyban, hogy világgá kiáltsam, hogy megosszam azt nagy dolgot, amit mindenkinek tudnia kell:
- Timiiii! Szababadsááááág!!! Azt hiszem ez volt.
Csend van. Illetve agyam most már kezdi jobban összerakni a dolgokat és kezdem olyan furcsán hülyén érezni magam.
- Timi?!!
Csend. Most már szeme is kinyitom. Agyam egyben. Képben vagyok.
- Khm, no igen.
Csend. Tiszán emlékszem, hogy szabad vagyok. De hirtelen most nem annyira mámorító. Kicsit várok még a mámorra.

Semmi. Hm. Tovább várok. Mámor semmi, inkább csak kicsit olyan... olyan várakozóan érzem magam. Na jó, csináljunk valamit. DE MIT? Jójó, mindjárt kitalálom. Mondjuk, mondjuk... Kell tehát keresnem a család helyett valami elfoglaltságot. Mit is , mit is. Megvan: bolgolni fogok. Már csak azt kell tisztázni, hogy bloggolni vagy blogolni.