Színház, némi izgalommal

Zsolti karácsonyra kapott színházjegyeket az egyik céges ügyféltől. Kellemes kis Valentin-napi darab, február 13-án estére, És mennyi szerelem! címmel. Mivel Zsoltival kettesben nem voltunk színházban közel 6 éve, és Csabi születése óta is csak kétszer mozdultunk ki komolyabban (Philipp Glass és Michael Nyman koncerteken), már alig vártam ezt az estét. A Csabi-vigyázást nagypapára (Zs. apukája) akartuk bízni. Általában ilyenkor nagymamát (én anyukám) hívjuk el, de most nagypapánál volt amúgy is Robika, és ez volt a leggyorsabb módja, hogy hozzájussunk, hogy nagypapát hívtuk el, hogy akkor egy úttal el is hozza nekünk Robikát. (Robikáról is kéne írnom, mi? Akit érdekel, Zsuzskáék blogján olvashat hasonlóról.)
Szóval készültünk a színházba. Aztán előző péntek este nagypapa telefonált, hogy hát izé, mégsem tud jönni... Nagymama addigra már elígérkezett másik unokára vigyázni Veszprémben. Nekiálltunk gőzerővel telefonálgatni az ismeretségi körben, hogy valaki ráér-e szombat este. Senki. Beteg a saját gyereke, más program van szombat estére, vidéken van... A mamamin is raktam föl hirdetést, egy nagyon kedves 12. kerületi anyuka ajánlkozott, hogy befogadja Csabit, de hát hol van már Kispesthez meg Madách Színházhoz képest a 12. kerület! Na, jó sok idegesség volt. De én megmondtam Zsoltinak, hogy ha semmi más lehetőség nem jön össze, akkor igenis elmegyek a 12. kerületbe. Én Zsoltival színházba megyek!!!
Szóval szombat reggel már úgy nézett ki, hogy Zsolti egyik kollégája esetleg el tud jönni, de baromi necces volt, hogy ideér-e időben. És akkor nagypapa úgy döntött, hogy na jó, ha semmi más lehetőségünk nincs, akkor eljön. Már nyugdíjas, és így tök olcsón megúszta az utat vonattal, úgyhogy még örült is, hogy végre kihasználhatja a nyugdíjas kedvezményét. Mi meg örültünk, hogy elmehettünk színházba, és Csabira olyan valaki vigyázott, akit ismer. Én meg pláne örültem Robikának.
A darab jó volt, kedves kis vígjáték, lehetett jó sokat röhögni. A darab végén már a színészek is röhögtek.
Ja, és hazafelé a színházból megvolt életem legelső közúti ellenőrzése. Azt leszámítva, hogy a másfél hónapja cserélt jobb elsőm ismét kiégett, amit persze út közben vettünk észre, semmi gond nem volt. (Ezúttal az olcsóbbik izzót vettem meg, mert minek a drágábbra költeni, ha csak ennyit bír. Kettétört. Nem tudom, hogyan.) Aranyos volt a rendőrtől, kérdezte, hogy fogyasztottam-e alkoholt. Gondolom, gáz lett volna, ha elmondom neki, hogy amióta a gyerekem született, és akkor infúzióban kaptam az alkoholt, azóta egy csepp alkohol nem volt a szervezetemben. (Komolyan, azóta még az úrvacsorát is bor nélkül veszem.) Szóval komoly arccal közöltem, hogy "nem", és csak magamban röhigcséltem kicsit a kérdés velem kapcsolatos naívságán. De hát nem ismerhet engem szegény rendőr, akinek szombat este fél 10-kor hülye autósokat kell igazoltatnia ahelyett, hogy otthon lenne a feleségével, vagy mondjuk épp színházból tartana hazafelé.