Szélrózsa Nr. 8.

Bár nekem igazából csak 7. Vagy inkább 6 és fél. Zsoltinak kettővel kevesebb. Mindegy, a történelem folyamán ez volt a 8. Szélrózsa, és nagy örömömre ezen ismét elejétől végéig részt vehettem. No, az túlzás, hogy nagyon részt vettem volna, voltam vagy három és fél programon összesen (és ebből kb. 1 volt, amin tényleg végig ott voltam), de hát ilyen az, ha az ember egy alig 3 évessel indul neki a szélrózsázásnak. A dolog sokkal inkább szólt most arról, hogy "Csabi, légy szíves maradj az árnyékban, és ne szökj el!", mint komoly beszélgetések vagy éppen koncertek végighallgatásáról. De valahogy nem maradt bennem hiányérzet, így is tök jó volt az egész.
Kezdődött ott, hogy miután megérkeztünk, elég hamar kiderült, hogy félelmeimmel ellentétben nem a programoktól legtávolabbi szállást sikerült foglalnunk, hanem egy kellemesen közelit (a nagyszínpadtól negyed óra alatt meg lehetett járni oda-vissza, úgy, hogy még el is intéztem, amiért mentem). És bár a Szélrózsa előtt nagyon sírt a szívem, hogy nem sátrazhatok, de ez a faház mindenképp kárpótolt. Hőségriadó idején két nap alatt nem tudott megszáradni benne a pólóm. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a faházban jó hűvös volt (a fák árnyékában áll egész nap a ház), másrészt azt, hogy volt alkalmam a legnagyobb hőségben vizes pólót fölhúzni (ami persze 5 perc múlva már csontszáraz volt, de újabb 10 perc múlva ismét vizes...). Igaz, hogy semmit nem használtunk ki abból, hogy ez egy wellness hotel bungalója, de hát nem wellnessezni mentünk, hanem szélrózsázni, és köztudott, hogy a szélrózsára az ember alapból sátorral megy.
Csabit szerencsére néha be tudtuk adni az Óvoda nevű intézménybe, ahol olyan jól érezte magát, hogy abból volt a probléma, ha nem lehet ott. Ezúton is köszönet az összes óvóbácsinak és óvónéninek, hogy olyan nagy szeretettel viseltettek az én kis huncutom iránt. Nekem azért nagyon megnyugtató, hogy Csabi ilyen jól érezte magát ott, mert egy hónap múlva élesben is lesz alkalma kipróbálni, mi is az, hogy óvoda. Remélem, ott ugyanilyen jó lesz neki. (Amúgy persze várakozásaimnak megfelelően összefutottunk Csabi lehetséges óvónénijével, csak még nem tudjuk, hogy mi lesz a csoportbeosztás.)
Amin úgy többé kevésbé részt tudtam venni, az pl. egy csendsátras Taizé elcsendesedés volt. (Csabi és Zsolti inkább a délutáni szunya mellett döntöttek, úgyhogy teljesen szabad voltam.) Meg ugyanitt voltam csendsétán és utána késő esti Taizé áhítaton. A csendséta szerintem a világegyetem legkevésbé csendes csendsétája volt - a nagyszínpadon, kb. 100 méternyire, épp Beatles koncert zajlott. Én azért elég szerencsés vagyok, mert mire lefektettük Csabit, meg Zsolti is elkészült a maga ügyeivel, végül elég későn sikerült odamennem a csendséta helyszínére, és elvileg én voltam az utolsó (aztán mikor már visszaértem a kiinduláshoz, akkor még jöttek páran), és a sétám első 50 métere után egyszerűen vége lett a koncertnek (ami akkor már gondolom régóta tartott), úgyhogy én már csak az általános tábori alapzajt hallgattam a csend helyett. Furi volt, hogy az egyes állomásokon nem távolról hallatszottak az igék, ahogy elsétálok a felolvasó mellett, hanem meg kellett állnom, de valószínűleg ekkora alapzajban nem is lehetett volna az eredeti verziót megvalósítani. Most kicsit úgy tűnhet, hogy panaszkodom, hogy nem volt elég jó a csendséta, de az igazi nagy alapzaj nekem nem kívülről jött, hanem belülről, és így nem csoda, hogy így éltem meg az egészet.
Belső alapzaj volt sok. Eleve az, hogy 4 év után ismét Szélrózsán vagyok, meg már megint ilyen evangélikus lényekkel vagyok körülvéve nagy számban, szóval valahogy nagyon féltem is tőle előre, hogy képes leszek-e egyáltalán visszailleszkedni oda, ahonnan már rég kiestem - de ott voltam a Szélrózsán, és sütött a nap, és a fák árnyékában jobb volt az idő (fából volt ott bőven!), és ha keveset is, de együtt énekelhettem és imádkozhattam más emberi lényekkel... Hát, nem is tudom, mit mondjak erre. Köszönöm, Istenem, hogy ott lehettem a Szélrózsán!
Na, azért programon még voltunk kicsit. Pl. hajókáztunk egyet. (Ennek köszönhetően megtudtuk, hogy van egy aluljáró, aminek a segítségével nem kell a zebránál szobroznunk, hogy a 44-es főúton átjussunk az út túloldalára, amikor reggelizni megyünk.) Szóval a sétahajózásra azért került sor, mert Attila megkért, hogy vigyük el a srácokat, mert ő nem ér rá (meg amúgy Mártáékkal is terveztük közösen menni, csak nem sikerült úgy egyeztetni). Csabi Zsolti hátán volt, és 25 perc után közölte, hogy aludni akar, mondtam, hogy csak nyugodtan hajtsa a fejét az apja hátára. Akkor ébredt, amikor a hajó kikötött. Az egy órás sétahajó alatt pedig jó sok mindent megtudhattunk Szarvasról, a hajós bácsi humorérzékéról, és arról, hogy a történelmi Magyarország középpontjában mennyire siratják azt, hogy már nem a történelmi Magyarország van.
Ami nekem nagyon fura volt, hogy  aránylag kevés volt az ismerős. Persze tudom én, hogy ez egy "ifjúsági" találkozó, mit akarok én öreg fejjel, hogy ott legyenek az ismerőseim, de hát ha én el tudok menni gyerekestül, akkor mások miért nem? (Gyerek volt bőven, nem arról van szó, én az ismeretségi körömet hiányoltam.) Szóval az egykori Veszprém megyei ifiből 3 emberrel találkoztam, az egyetemi gyülekezetből is alig párral, rokonok is inkább csak a végére estek be. (Amikor találkoztam az egyik unokatesómmal, kérdezte, hogy jól látta-e délután, hogy egy második baba is van. Nos, látni jól látta, csak a baba nem az enyém... Kölcsön kaptam egy Misikét, akivel ismét kipróbálhattam az elölkeresztet a Nandummal, és Misike ennek örömére el is aludt nálam, úgyhogy egy darabig nem tudtam visszaszolgáltatni az anyukájának.) Na, egy szó mint száz, a tömegben alig volt egy-két ismerős arc, pedig azért jó lett volna pár emberrel elbeszélgetni.

Kötéskezdés Veled

Na hát erről azért muszáj külön írni, mert ez a mienk.
Még a Keresztény mamamik topikban merült fel jópár hónappal ezelőtt, hogy vagyunk páran evangélikus mamamik, nem akarunk-e kivoulni a Szélrózsára, hogy ott kicsit bemutassuk, mit is jelent mamaminak lenni. Úgyhogy beindult a szervezés, és bár a Tízekkel a kapcsolatfelvétel igencsak döcögősre sikeredett, és úgy mentünk oda, hogy azt sem tudtuk, milyen helyünk lesz, és baromi izgi volt az egész, de végül szombaton kipakolhattuk a "portékánkat". Volt ott bemutatásra szánt mindenféle hordozó eszköz, egy nagy kupac kendő, meg mei tai meg csatosok, kiraktuk a mosható pelusokat is, készült egy szuper jó kiadvány (amiből remélhetőleg folyt. köv.), és csodák csodája, az emberek jöttek! Anna nagyüzemben kötözte föl kendővel a próbababákat az érdeklődő jelenlegi vagy leendő anyukákra és apukákra (mert a pasik is nagyon lelkesek ám!), amiben tudtunk, mi többiek is kötöztünk (én a saját MT-met ráadtam egy kedves fiatalemberre), és meséltünk nekik, hogy ez miért is olyan baromi jó, meg mire jó a mosható pelus, és különben is, mivel kell mosni, hogy ne allergizáljon, és hát akit érdekelt, az tényleg érdeklődve hallgatta. Olyan jó látni, ahogy egy pocakos kismama a férjével együtt csillogó szemekkel próbálja magába szívni a sok információt! Délután meg a fórumbeszélgetésen tényleg jót sikerült beszélgetni. Több külsős volt, mint mi magunk, szervezők! Azért az jó dolog, hogy nem csak egymás között beszélgettünk. (És végre a férjem nem csak az én "azt olvastam a mamamin" típusú beszámolóimból tudja, hogy mi is az a kötődő nevelés.)
Szóval ahhoz képest, hogy nem voltunk meghirdetve, nem voltunk bent a programfüzetben, csak a helyszínen próbáltuk magunkat reklámozni, nagyon jó kis érdeklődés volt. Szerintem iszonyú jól sikerült a nap. Két év múlva ismét kivonulunk, immár több tapasztalattal a hátunk mögött. (De jövőre a Csillagponton is biztos lesz hasonló, református mamamik is vannak bőven.) Úgyhogy hajrá mamamik! És hajrá Szélrózsa! :D