Na jó, bővebben

Rájöttem, hogy az ünnepekről szóló bejegyzésem igencsak elhamarkodott volt, igazán írhattam volna többet is. Úgyhogy most ádventtel kezdem.
Az ádventi koszorún minden este meggyújtottuk a gyertyát, mindig a megfelelő számút. Csabi ezt nagyon szerette, de persze mindig több gyertyát akart volna látni. Magyaráztunk neki, hogy most ennyi, a jövő héten majd még egy lesz, aztán a következő héten még egy... Nem igazán volt elégedett a válasszal. Az elfújásban persze segédkezett, nagyon élvezte, hogy meglibben a láng (természetesen elfújni még nem tudta). A "majd hómap gyeeetyááázuunk" (majd holnap gyertyázunk) kifejezést igencsak megtanulta. Az éneklésben és imádkozásban nem nagyon akart résztvenni, de legnagyobb megdöbbenésünkre az utolsó este az ima első pár mondatát szavanként előttünk mondta. Hát, valamit mégiscsak ért, hogy kb. 20-szor hallotta addigra... Egyébként meg mutogattuk neki a gyerekbibliából a karácsonyi történetet ('Ádventben a karácsonyra készülünk, kisfiam.'). Ami megmaradt benne: Jézus anyukája a "mamama" (khm, anyukám is Mária, szegény gyerek valamit félreértett, amikor mondtam neki, hogy Jézus anyukáját ugyanúgy hívják, mint a nagymamát), a kedvence pedig Zakariás volt (aki egyébként egy olyan ember apukája, akit úgyanúgy hívnak, mint a nagypapát - mármint az apai nagypapa János). (Az én apukám második neve volt József, és Zsolti anyukája pedig Erzsébet. A dédszülők jól összehozták ezeket a neveket!)
Aztán jött a nagy meglepetés, amikor egyszer csak a koszorú eltűnt, és helyette a pár nappal korábban vásárolt fenyőfa ("vettünk fenyőfát") átváltozott karácsonyfává. Ekkor a következő napokban karácsonyoztunk. Az éneklés Csabit továbbra sem kötötte le. Viszont az ajándékoknak nagyon örült. Megértette, hogy ő ezeket karácsonyra kapta. Attiláéktól pár nap késéssel érkezett a csomag, Zsolti vette át a postástól. Hát én még nem láttam úgy ragyogni a gyerekem szemét, mint amikor azt várta, hogy kibontsuk a csomagot! Valószínűleg az ő fejében az él, hogy a postás bácsitól kapta, de ez lényegtelen. Teljesen eufóriában volt a csomagtól. Hozzáteszem, a csomag tartalma is telitalálat volt.
Minden reményem ellenére, hogy a gyereket sokáig (legalább 3 éves koráig) ne etessem csokival, azért karácsonykor a szaloncukrot mégsem tudtam tőle megtagadni. De egy nap maximum kettőt kapott!
Valamelyik nap Zsolti épp a szemetet vitte ki, amikor Pista bácsi elkapta. Pista bácsi a szomszédunk, nagyon kedves ember, valahol 80 és 90 között, rendszeresen kinyitja az ajtót, ha kintről bármilyen neszt hall. Egész jó betörésvédelem egy ilyen ember a szomszédban. Nos, karácsonykor már fel is volt rá készülve, hogy behívja Zsoltit, valószínűleg szeretett volna valakivel koccintani István nap alkalmából. Mivel Csabi is átrohant (persze kapott szaloncukrot Pista bácsitól), ezért én is követtem őket. Én leginkább arra ügyeltem, hogy Csabi ne okozzon nagy kárt az idegen lakásban, közben a férfiak beszélgettek. Pista bácsi az élő történelem, még hadifogoly is volt a háború alatt, amint azt megtudhattuk. Aztán kitalálta, hogy ha már úgyis a kezükben a pohár, hát tegeződjenek Zsoltival. Valahogy úgy alakult, hogy ez rám is vonatkozik (bár én nem ittam). Őszintén szólva nincs sok kedvem tegezni valakit, akit automatikusan bácsinak szólítok, mert a nagyapám lehetne. Úgy látszik, a december az összetegeződések hónapja akart lenni, és Pista bácsi esetében nem is lehetett azt mondani, hogy kösz, inkább nem.
Végül eltelt a karácsony, és a "majd hómap karácsonyozunk"-ra kénytelenek voltunk egyszer csak azt mondani, hogy nem, mert vége a karácsonynak. És ahogy írtam már, a fát is visszavittük a kertészetbe.
Csabi szerintem már túljutott azon, hogy a holnapot úgy általában a jövő időre vonatkoztassa. Hisz most már nincs semmi, amit "majd hómap" megint csinálunk.