Pöttyök

Zsolti azt mondta, ez olyan szomorú téma, hogy még csak blogbejegyzést sem tudna írni róla. Pedig szerintem ha ő írná, akkor vidám téma lenne.
Naszóval, amikor annak idején a doktornéni akart adni oltást (mert az egy olyan doktornéni volt, hogy szíve szerint az összes létező oltást beadná), akkor konzultáltam néhány barátnőmmel, és arra a konklúzióra jutottunk, hogy tulajdonképpen jobban jár a gyerek egy valódi hús-vér betegséggel, mint valami lebutított vacakkal, szóval nem adattam be az oltást. Csak vártam, hogy a gyerek az oviban valamikor elkapja.
Nos, jelentem, a január egy sikeres hónapnak bizonyult. Az egyik óvónéni már kétszer is említette a hónap folyamán, hogy pöttyösödnek a gyerekek. Végül január legvégén egy kellemes kedd délutáni napon jött a telefon: a gyerekem pöttyös.
Hát így történt.

Na jó, szóval akkor rögtön telefonáltam Zsoltinak, hogy tudjon róla (meg aznap épp ő volt a soros a gyerek oviból való elhozatalában, mert én keddenként próbálok valamit javítani azon a szörnyen kicsúszott arányon, hogy kb. 90%-ban férfiak vesznek körül - na szóval női körbe járok), meg a kérdés, hogy én biztos vagyok benne, hogy voltam bárányhimlős gyerekkoromban, de vajon Zsolti volt-e. (Én azért vagyok biztos, mert megvan a gyermek egészségügyi kiskönyvem, és szépen bele van pecsételve. De nem hinném, hogy ha megkérdezném anyukámat, akkor tudná, hogy a négy gyereke közül melyik volt, melyik nem.) Nos, Zsolti apukája nem emlékszik rá, hogy Zsolti lett volna bárányhimlős, Zsoltinak rémlik, hogy voltak pöttyei. És most, hogy napok óta itthon van egy pöttyös gyerekkel, ő maga még nem lett pöttyös, pedig ugye a lappangási idő meg már 2-3 héttel korábban valószínűleg elkezdődött, és már az is fertőz, szóval szerintem Zsoltinak már bőven lett volna ideje elkapni, és még nem pöttyösödött be, úgyhogy bizonyára túl volt rajta gyerekkorában. Vagy rosszul logikázom?

Csabin eleinte lassan jelentkeztek a pöttyök, már reméltem, hogy megússza kevés pöttyel, de aztán mégis sok lett neki. És saját bevallása szerint fáj. Én hiába mondtam neki, hogy szerintem viszket, ő kitartott amellett, hogy fáj. Hát jó, akkor fáj. A doktorbácsi (mert az a doktornéni, akihez hivatalosan tartozunk december óta, mindig valahol máshol jár, ha éppen Csabit orvoshoz kell vinni, és mindig doktorbácsik helyettesítik) csak belsőleges antiviszketés cseppeket írt fel, úgyhogy azt adjuk Csabinak a fájdalom ellen. De ma még nem panaszkodott. És már nem is nyűgösködik. Szóval jobban van. Csak éppen tele van csúnyábbnál csúnyább pöttyökkel.

Az apja meg vett neki egy csomó új dvd-t, hogy legyen mit néznie a gyereknek, amíg itthon van. Tulajdonképpen téli szünetben is hagytuk, hogy a képernyő előtt bomlassza az agysejtjeit, és januárban könnyű volt visszaszoktatni a "normál" rendre (amit én ugyan nem tartok normálisnak, de legalább valamilyen rend), úgyhogy remélem, ha meggyógyult és ismét jár majd oviba, akkor megint le lehet szoktatni az egész napos képernyőbámulásról.
De ez már nem a pötty téma.