Színház, némi izgalommal

Zsolti karácsonyra kapott színházjegyeket az egyik céges ügyféltől. Kellemes kis Valentin-napi darab, február 13-án estére, És mennyi szerelem! címmel. Mivel Zsoltival kettesben nem voltunk színházban közel 6 éve, és Csabi születése óta is csak kétszer mozdultunk ki komolyabban (Philipp Glass és Michael Nyman koncerteken), már alig vártam ezt az estét. A Csabi-vigyázást nagypapára (Zs. apukája) akartuk bízni. Általában ilyenkor nagymamát (én anyukám) hívjuk el, de most nagypapánál volt amúgy is Robika, és ez volt a leggyorsabb módja, hogy hozzájussunk, hogy nagypapát hívtuk el, hogy akkor egy úttal el is hozza nekünk Robikát. (Robikáról is kéne írnom, mi? Akit érdekel, Zsuzskáék blogján olvashat hasonlóról.)
Szóval készültünk a színházba. Aztán előző péntek este nagypapa telefonált, hogy hát izé, mégsem tud jönni... Nagymama addigra már elígérkezett másik unokára vigyázni Veszprémben. Nekiálltunk gőzerővel telefonálgatni az ismeretségi körben, hogy valaki ráér-e szombat este. Senki. Beteg a saját gyereke, más program van szombat estére, vidéken van... A mamamin is raktam föl hirdetést, egy nagyon kedves 12. kerületi anyuka ajánlkozott, hogy befogadja Csabit, de hát hol van már Kispesthez meg Madách Színházhoz képest a 12. kerület! Na, jó sok idegesség volt. De én megmondtam Zsoltinak, hogy ha semmi más lehetőség nem jön össze, akkor igenis elmegyek a 12. kerületbe. Én Zsoltival színházba megyek!!!
Szóval szombat reggel már úgy nézett ki, hogy Zsolti egyik kollégája esetleg el tud jönni, de baromi necces volt, hogy ideér-e időben. És akkor nagypapa úgy döntött, hogy na jó, ha semmi más lehetőségünk nincs, akkor eljön. Már nyugdíjas, és így tök olcsón megúszta az utat vonattal, úgyhogy még örült is, hogy végre kihasználhatja a nyugdíjas kedvezményét. Mi meg örültünk, hogy elmehettünk színházba, és Csabira olyan valaki vigyázott, akit ismer. Én meg pláne örültem Robikának.
A darab jó volt, kedves kis vígjáték, lehetett jó sokat röhögni. A darab végén már a színészek is röhögtek.
Ja, és hazafelé a színházból megvolt életem legelső közúti ellenőrzése. Azt leszámítva, hogy a másfél hónapja cserélt jobb elsőm ismét kiégett, amit persze út közben vettünk észre, semmi gond nem volt. (Ezúttal az olcsóbbik izzót vettem meg, mert minek a drágábbra költeni, ha csak ennyit bír. Kettétört. Nem tudom, hogyan.) Aranyos volt a rendőrtől, kérdezte, hogy fogyasztottam-e alkoholt. Gondolom, gáz lett volna, ha elmondom neki, hogy amióta a gyerekem született, és akkor infúzióban kaptam az alkoholt, azóta egy csepp alkohol nem volt a szervezetemben. (Komolyan, azóta még az úrvacsorát is bor nélkül veszem.) Szóval komoly arccal közöltem, hogy "nem", és csak magamban röhigcséltem kicsit a kérdés velem kapcsolatos naívságán. De hát nem ismerhet engem szegény rendőr, akinek szombat este fél 10-kor hülye autósokat kell igazoltatnia ahelyett, hogy otthon lenne a feleségével, vagy mondjuk épp színházból tartana hazafelé.

Apa, anya

Azt hittem, a szülői befolyás a legnagyobb egy gyerek életében. Mármint egy Csabi-korú gyerekről van persze szó. Aztán kiderül, hogy nem. Az idegenek is tudnak olyasmit tanítani neki, amit mi nem akarnánk. És mi csak utólag vesszük észre.
Így van ez a beszéddel is. Csabi olyan szépen megtanulta, és gyönyörűen alkalmazta is az "apu" illetve "anyu" szavakat. Erre jönnek az idegenek (mindenki, aki nem mi ketten vagyunk Zsoltival), és "apa" illetve "anya" néven emlegetnek minket a gyerek előtt. Hát csoda, hogy szegény gyerek megzavarodik?
Szóval nemrégiben elkezdte, hogy apának illetve anyának szólít minket. Ezen jól ledöbbentem, mert tőlünk ezt tényleg sosem hallhatta (persze én a magam részéről igyekszem figyelni, hogy más gyereknek mit mondanak a szülei, és annak a gyereknek én is azt mondom, akár Csabi jelenlétében is). De szerencsére nem mindig mondta, és kizárólag megszólításként, tehát ha a távol levő apjáról volt szó, akkor apuként emlegette, de ha már hazajött apu a munkából, akkor apaként hívta. És úgy tűnik, ez az időszak gyorsan lecsengett. Ismét apuapuapúúúúúúúúú és anyuanyuanyúúúúúúúúú vagyunk.
De azért úgy tűnik, most már figyelnem kell, hogy másoktól mit tanul el a gyerekem...

Ismét vendégek!

Ezúttal távolból hazaszakadt barátaink, Gyuszkó, Olgi és Lola jöttek hozzánk. December közepén jöttek vissza Amerikából, és miután kicsit akklimatizálódtak itthon, meglátogattak minket. (Csak azért nem másik irányú volt a látogatás, mert náluk még vannak hegyekben álló dobozok. :))
Egyrészt jó volt személyesen találkozni. A blogjukat rendszeresen figyelem, de így élőben jobbak voltak a beszámolók. Másrészt Lola Csabival kábé egyidős, és másfél év alatt jelentős változáson ment keresztül mindkét gyerek, szóval nagyon örültem, hogy ismét összehozzuk őket.
Csabi épp aludt, amikor megérkeztek a vendégek, de miután fölébredt, némi kómás időszak után megmutatta saját énjét. Lola ezzel szemben olyan énjét mutatta, amit még a szülők sem láttak. Rögtön az érkezéskor nekiállt nyűgös lenni, nem tetszett neki az új hely, bújt az anyukája ölébe. Mivel csukva volt a szeme, azon vitatkoztak Olgiék, hogy alszik, vagy csak gondolkodik. Hogy az elején mit csinált, nem tudjuk, de végül elaludt. Szóval neki kicsit hosszabb idő kellett, hogy bemutatkozzon nekünk.
De azért pár óra után mindkét gyerek jól bemelegedett, és végül közösen morzsálták szét a kekszet a szobában. Ugye, a gyerekek utánzó lények. Most kiderült, hogy Lola az utánzóbb: jó sok mindenben utánozta Csabit. Ha Csabi csak úgy heccből háttal rádőlt a pamlagra, akkor Lola is, ha Csabi befogta a fülét, akkor Lola is. Tündériek voltak! Én még szerintem nem láttam Csabit ilyen vígan eljátszani gyerekkel. Igaz, ritkán adódik korához illő társaság. De tényleg jó volt nézni őket! Persze az ember automatikusan összehasonlít, pedig tudjuk, hogy nem szabad, mert minden gyerek más. De azért én azt a megállapítást tettem, hogy fejlettségben nagyjából egy szinten van a két gyerek. Nyilván van némi különbség a beszédkészségük meg ilyesmi terén, de összességében sokkal inkább összepasszolnak, mint bármelyik más gyerekkel, akivel Csabi aránylag rendszeresen találkozik. Szerintem ezért is tudtak ilyen jól ellenni. Igaz, nem végig együtt játszottak, a hintázás például külön-külön ment.
És a végén jött a csúcs, mindennek a betetőzése: már készülődtek elmenni a vendégek, amikor csak úgy megkérdeztem Csabit, hogy ad-e puszit Lolának. (Eddig egy ilyen kísérletem volt, Bíborkával, de akkor Csabi mereven elzárkózott a dologtól.) És képzeljétek, Csabi fél másodperc gondolkodás után megindult Lola felé, és mindkét arcára (ahogy nekünk is szokta) nyomott egy-egy puszit! Hát ez egy csoda anyai szívemnek. A gyerekem már nem csak a szülőjének hajlandó puszit adni! És amikor már Lola kabátban volt, akkor még kapott két puszit.
Na, de azért nem csak annak örültem, hogy Lolát láttam, Gyuszkónak és Olginak is örültem, de azért lássuk be, ahol gyerek van, ott a gyerek a központ.
Ja, és kapott Csabi nagyon szép könyvet, képes szótár, 6 éves kortól ajánlott, de én már most is tudom olvasgatni, úgyhogy hajrá angol szavak tanulása!