2018. augusztus 30., csütörtök
Mi van veled? Semmi?
Eltűntünk az internetből egy időre.
De, hogy mi újság? Rengeteg. Pl, hihetetlen, de született még egy lányunk (na arról lenne mit mesélni, de nem tudom, hogy fogunk-e). El is neveztük. Kincsőnek.
És mennek a dolgok rendben. Rendben mennek a dolgok. Néha kedvem lenne írni a blogra, de ez annyira kétezres évekbeli, hogy szörnyű. Kellene, hogy legyen twitter, meg insta oldalunk. Meg egyáltalán. Időm sincs (mondjuk ez már 11 éve így megy).
Szóval most ezt azér' írom, hogy a blogspot ne szüntesse meg ezt az oldalt és, hogy azt lássa, hogy itt van aktivitás.
Na jó, azért gondolkodom majd, hogy miket lehetne mesélni rólunk meg a világról. Szerintem majd még jelentkezem.
De egyébként képzeljétek, mostanában azért jutott az eszembe bele ez az internetes-blog-honlap-(ottlap)-oldal, mert Csabi az utóbbi időben elkezdett olvasni. Konkrétan Ropi naplóját. Mind 12+1 rész el van olvasva. És ha már vicces napló, mondom, nézz már rá a blogunkra. És ránézett. A felét lehet, hogy nem érti/nem értékeli/nem neki való. De vicces, hogy tud nevetni a régi saját magán (akire már nem emlékszik).
Szóval, sziasztok és a mihamarabbi viszontlátásra,
Puszi
2016. szeptember 13., kedd
Sic transit
Ezeket az érzéseket vagy 10 napja írtam le egy szép kockás (sic!) füzetbe, de csak most gépeltem be. Nem kell komolyan venni. Semmi különös, csak valami melankólikus régi dolgok, fel-fel bukkannak ezek, úgy nagyjából 5 évente. Na kezdjük:
Ülök a vonaton. Vissza Pestre. Meg zene a fülemen. Ugyanis Miskolcon voltam. Bámulok ki az ablakon, vagy nézem a szemközti leányzó Funkcionális Anatómiáját (biztos hallgatja az orvostant), ugyebár a Funkcionális Anatómia (II.) egyszerűen vonza az ember tekintetét.
20 éves oszálytalálkozó volt tegnap. Földes, specmat. 20 év, sóhaj, őrület. Érkezéskor kézfogás vagy puszi, pár kedves szó. Megint elcsodálkozom osztályfőnök gyönyörű té betűin (vajon honnan való ő?, biztos hajdúsági), és nézem ki az, aki nem változott és ki az, aki de. Termünk már nincs meg, leülünk itt rögtön jobbra, itt Noémi osztálytermében - mint kiderül. Kezdődik, hogy sorban mindenki mondja, hogy az elmúlt 5 évben mi volt. Fura volt, hogy már megint azt éreztem, hogy ez valami lóverseny és a számokká egyserűsített évek egy éremtáblázatra kerülnek - no és persze ebben a versenydologban sosem voltam jó. Szóval 3 gyerek 2 autó és 3 ház - meg ilyenek. Legközelebb esküszöm azt mondom, hogy 9 gyerekünk van, 11 autónk és 365 házunk. De egyébként biztos csak én fogom fel rosszul a dolgot és az én hozzáállásommal van a baj. Egyesek többet beszélnek, de pl Bálint nem és Iván is hallgatag :), de néhány lány meg irtó sokat beszél, ez normális - mindig is így volt.
A másik meg, hogy rájöttem, hogy nem tudok már annyira felszabadult lenni velük, mint... hoppá, hát én bizony sosem voltam felszabadult velük, hát igen: a másik ami elgondolkodtat a személyiség folytonossága és önazonossága, na jó csak viccelek (nem). Persze régen sem tudtam felszabadult lenni, hiszen kicsi, sovány, szemüveges és gátlásos voltam. De már elmúlt, most éppen középmagas, kövér és gátlástalan vagyok szemüveg nélkül (lézeres). Szóval nem biztos, hogy értik a vicceimet, nem mintha volna nekem humorérzékem (elvégre matematikusként végeztem és programozóként dolgozom - ez sokmindent megmagyaráz), de hát ezt már a környezetemben levők már elfogadják. Például annyira szerettem volna elmondani, hogy elváltam a feleségemtől és most transzvesztita énekesként dolgozom egy melegbárban. Ami nyilvánvalóan vicc, hiszen köztudott, hogy semmi hangom nincs.
Azért az étteremben már beszélgettem kicsit. Igaziból kedves gyerekek ezek - tényleg :). Ja igen a számokról: egy szép közös emlékünk az osztályban, hogy mikor Tocsa egy fizika dolgozat kapcsán jobb jegyért reklamált valahogy az lett a vége, hogy Zámborszky tanár úr érdekes módon mérges lett és beírt a naplóba egy 9-est, mondván, hogy a papír mindent elbír (a mi időnkben az iskolában az 5-ös volt a legjobb jegy). Natehát: beszélgettünk, voltak női témák meg amolyan férfiasak tudjátok, Volkswagen vagy Avensis és persze a tolófájásokról. Meg hát a mai fiatalok... Egyébként most nem anyira nosztalgiázást toltunk (mint pl 5 évvel ezelőtt), hanem inkább kihogyvanmost volt - érdekes. No és amikor kitettek az étteremből, akkor még ott az Avasi Sörház, vagy még befigyelhet a Helynekem is. Csin pedig megtanít tangóharmónikázni.
Aztán reggel haza, pár óra alvás és reggel kicsit nehezen kelek. Végül pedig vonat vissza. Transit. Sic (!).
(Ja azt nem is meséltem, hogy Miskolc fele jövet késve indultam otthonról és a 4-es metrón kb a II. János Pál pápa tér környékén kezdtem érezni, hogy ez a hajó már elment (mármint vonat), na jó - mondom - ezt engedjük el, de mikor a Keletinél leszálltam rádöbbentem, hogy az órámat én 5 percel előbbre állítottam, hogy ne nagyon késsek el, tehát még van esélyem elérni. Akkortehát rohanás. Hú milyen sprintet nyomtam (mint egyetemista koromban). Nézem a táblán melyik: IC, 9:30, 5-ös vágány, futás tovább (az 5-ös kint van a francban), felugrom a vonatra és kiderült, hogy ez itt a 10:30-as és én az érkezők-táblát néztem. Ennyi. Liheg.)
Nahát lassan ez már a Keleti. A Funkcionális Anatómia már készülődik. Én pedig emlékeimmel megrakva merengek. Elrakom Az Úr hangját (Lem) ((Azt tudtátok, hogy ha valaki extrém sportot űz abból, hogy Lem regényeket olvasson azt úgy mondják, hogy lemming? - sorry)). És leszállok. Megérkeztem. Megyek is haza és már alig várom hogy ennyi sok irígylésreméltó tökéletesség után az én példátlanul rendetlen családomhoz hazaérkezzem. Jó az ilyen osztálytalálkozás, mert megtudom, hogy jobban szeretem a csaladámot az egyéb lehetséges családoknál. Annak ellenére, hogy bizonyára ez a lehetséges családok, legrettenetesebbike, mégis: ez itt a mienk - ugye Timi? Meghát a nosztalgia elmúlik. Így. :wq
Ülök a vonaton. Vissza Pestre. Meg zene a fülemen. Ugyanis Miskolcon voltam. Bámulok ki az ablakon, vagy nézem a szemközti leányzó Funkcionális Anatómiáját (biztos hallgatja az orvostant), ugyebár a Funkcionális Anatómia (II.) egyszerűen vonza az ember tekintetét.
20 éves oszálytalálkozó volt tegnap. Földes, specmat. 20 év, sóhaj, őrület. Érkezéskor kézfogás vagy puszi, pár kedves szó. Megint elcsodálkozom osztályfőnök gyönyörű té betűin (vajon honnan való ő?, biztos hajdúsági), és nézem ki az, aki nem változott és ki az, aki de. Termünk már nincs meg, leülünk itt rögtön jobbra, itt Noémi osztálytermében - mint kiderül. Kezdődik, hogy sorban mindenki mondja, hogy az elmúlt 5 évben mi volt. Fura volt, hogy már megint azt éreztem, hogy ez valami lóverseny és a számokká egyserűsített évek egy éremtáblázatra kerülnek - no és persze ebben a versenydologban sosem voltam jó. Szóval 3 gyerek 2 autó és 3 ház - meg ilyenek. Legközelebb esküszöm azt mondom, hogy 9 gyerekünk van, 11 autónk és 365 házunk. De egyébként biztos csak én fogom fel rosszul a dolgot és az én hozzáállásommal van a baj. Egyesek többet beszélnek, de pl Bálint nem és Iván is hallgatag :), de néhány lány meg irtó sokat beszél, ez normális - mindig is így volt.
A másik meg, hogy rájöttem, hogy nem tudok már annyira felszabadult lenni velük, mint... hoppá, hát én bizony sosem voltam felszabadult velük, hát igen: a másik ami elgondolkodtat a személyiség folytonossága és önazonossága, na jó csak viccelek (nem). Persze régen sem tudtam felszabadult lenni, hiszen kicsi, sovány, szemüveges és gátlásos voltam. De már elmúlt, most éppen középmagas, kövér és gátlástalan vagyok szemüveg nélkül (lézeres). Szóval nem biztos, hogy értik a vicceimet, nem mintha volna nekem humorérzékem (elvégre matematikusként végeztem és programozóként dolgozom - ez sokmindent megmagyaráz), de hát ezt már a környezetemben levők már elfogadják. Például annyira szerettem volna elmondani, hogy elváltam a feleségemtől és most transzvesztita énekesként dolgozom egy melegbárban. Ami nyilvánvalóan vicc, hiszen köztudott, hogy semmi hangom nincs.
Azért az étteremben már beszélgettem kicsit. Igaziból kedves gyerekek ezek - tényleg :). Ja igen a számokról: egy szép közös emlékünk az osztályban, hogy mikor Tocsa egy fizika dolgozat kapcsán jobb jegyért reklamált valahogy az lett a vége, hogy Zámborszky tanár úr érdekes módon mérges lett és beírt a naplóba egy 9-est, mondván, hogy a papír mindent elbír (a mi időnkben az iskolában az 5-ös volt a legjobb jegy). Natehát: beszélgettünk, voltak női témák meg amolyan férfiasak tudjátok, Volkswagen vagy Avensis és persze a tolófájásokról. Meg hát a mai fiatalok... Egyébként most nem anyira nosztalgiázást toltunk (mint pl 5 évvel ezelőtt), hanem inkább kihogyvanmost volt - érdekes. No és amikor kitettek az étteremből, akkor még ott az Avasi Sörház, vagy még befigyelhet a Helynekem is. Csin pedig megtanít tangóharmónikázni.
Aztán reggel haza, pár óra alvás és reggel kicsit nehezen kelek. Végül pedig vonat vissza. Transit. Sic (!).
(Ja azt nem is meséltem, hogy Miskolc fele jövet késve indultam otthonról és a 4-es metrón kb a II. János Pál pápa tér környékén kezdtem érezni, hogy ez a hajó már elment (mármint vonat), na jó - mondom - ezt engedjük el, de mikor a Keletinél leszálltam rádöbbentem, hogy az órámat én 5 percel előbbre állítottam, hogy ne nagyon késsek el, tehát még van esélyem elérni. Akkortehát rohanás. Hú milyen sprintet nyomtam (mint egyetemista koromban). Nézem a táblán melyik: IC, 9:30, 5-ös vágány, futás tovább (az 5-ös kint van a francban), felugrom a vonatra és kiderült, hogy ez itt a 10:30-as és én az érkezők-táblát néztem. Ennyi. Liheg.)
Nahát lassan ez már a Keleti. A Funkcionális Anatómia már készülődik. Én pedig emlékeimmel megrakva merengek. Elrakom Az Úr hangját (Lem) ((Azt tudtátok, hogy ha valaki extrém sportot űz abból, hogy Lem regényeket olvasson azt úgy mondják, hogy lemming? - sorry)). És leszállok. Megérkeztem. Megyek is haza és már alig várom hogy ennyi sok irígylésreméltó tökéletesség után az én példátlanul rendetlen családomhoz hazaérkezzem. Jó az ilyen osztálytalálkozás, mert megtudom, hogy jobban szeretem a csaladámot az egyéb lehetséges családoknál. Annak ellenére, hogy bizonyára ez a lehetséges családok, legrettenetesebbike, mégis: ez itt a mienk - ugye Timi? Meghát a nosztalgia elmúlik. Így. :wq
2014. szeptember 24., szerda
Csiga-meditáció
Amikor legelőször láttam a hirdetést, még csak mosolyogtam rajta, hogy jé, milyen jópofa ötlet is lenne. Aztán amikor láttam, hogy az egyik barátnőm, aki aránylag közel lakik hozzám, kért, akkor gondoltam, az átvétel is könnyű lehet, hisz az övéi mellé be lehet rakni még egyet, és akkor nem kell vacakolnom, hogy Budaörsről hogy jut ide. Igazából eléggé derült égből villámcsapás volt a döntés. (Szemben pl. Picurral, akiről már régóta rágódtam, hogy kéne, nem kéne, amikor szembe jött velem a hirdetés.)
No, szóval pár nappal azután, hogy legelőször felmerült a gondolat, Gary beköltözött hozzánk. Saját kis házikója köré kapott tőlem egy tágasabb "házat" - egy dobozt, amiben kedvére csúszkálhat-mászkálhat. Persze a belevalókkal, egy kis föld, egy kis fakéreg...
És miután elkezdtem vele összeismerkedni, rájöttem, hogy nagyon szuper egy jószág. Bármennyire is azt gondoltam, hogy a csiga egy nagyon lassú állat, igazából nem is az. Tök szép tempóban tud haladni, ha akar. Nem mondom, hogy az alvó csiga túl izgalmas, de egy ébren csiga megfigyelése nagyon is jó elfolgaltság. Érdekes tapasztalat egyébként, hogy a csiga nagyon hangos állat. Komolyan. Ahogy rágcsálja a szépiát (ez az a bigyó, amiből a házépítéshez szükséges kalciumot felveszi magának), egész jól hallatszik. Szóval megtetszett ez a csiga-dolog nekem.
Ezen felbuzdulva szereztem be Snellie-t. Mégse legyen már szegény Gary egyedül. Úgyhogy most ketten vannak.
Na és a meditációra rátérve: komolyan mondom, a csiga igazán alkalmas állat a meditációhoz. Merthogy ha éppen nem alszik, akkor egész érdekes dolgokat csinál. És mindezt nem a mai világ rohanó tempójában teszi, hanem szépen, nyugodtan, kimérten. És lehet nézni, és rá lehet állni erre a nyugodt tempóra. Igazi meditáció. Kikapcsol, lenyugtat. Zsolti kérdezte tőlem, hogy akkor ez terápiás csiga-e. Igen, lehet mondani, hogy terápiás csiga.
Mindenki, aki szeretne egy kis belső békét és nyugalmat a mindennapi rohanásban, az szerezzen be egy csigát, és figyelje meg, hogyan él. Csak figyelni. Nem kell semmi mást tenni.
A csiga egy nagyon jó állat.
(A tőlem eltérő kultúrkörben mozgók számára egy kis kiegészítés.)
No, szóval pár nappal azután, hogy legelőször felmerült a gondolat, Gary beköltözött hozzánk. Saját kis házikója köré kapott tőlem egy tágasabb "házat" - egy dobozt, amiben kedvére csúszkálhat-mászkálhat. Persze a belevalókkal, egy kis föld, egy kis fakéreg...
És miután elkezdtem vele összeismerkedni, rájöttem, hogy nagyon szuper egy jószág. Bármennyire is azt gondoltam, hogy a csiga egy nagyon lassú állat, igazából nem is az. Tök szép tempóban tud haladni, ha akar. Nem mondom, hogy az alvó csiga túl izgalmas, de egy ébren csiga megfigyelése nagyon is jó elfolgaltság. Érdekes tapasztalat egyébként, hogy a csiga nagyon hangos állat. Komolyan. Ahogy rágcsálja a szépiát (ez az a bigyó, amiből a házépítéshez szükséges kalciumot felveszi magának), egész jól hallatszik. Szóval megtetszett ez a csiga-dolog nekem.
Ezen felbuzdulva szereztem be Snellie-t. Mégse legyen már szegény Gary egyedül. Úgyhogy most ketten vannak.
Na és a meditációra rátérve: komolyan mondom, a csiga igazán alkalmas állat a meditációhoz. Merthogy ha éppen nem alszik, akkor egész érdekes dolgokat csinál. És mindezt nem a mai világ rohanó tempójában teszi, hanem szépen, nyugodtan, kimérten. És lehet nézni, és rá lehet állni erre a nyugodt tempóra. Igazi meditáció. Kikapcsol, lenyugtat. Zsolti kérdezte tőlem, hogy akkor ez terápiás csiga-e. Igen, lehet mondani, hogy terápiás csiga.
Mindenki, aki szeretne egy kis belső békét és nyugalmat a mindennapi rohanásban, az szerezzen be egy csigát, és figyelje meg, hogyan él. Csak figyelni. Nem kell semmi mást tenni.
A csiga egy nagyon jó állat.
(A tőlem eltérő kultúrkörben mozgók számára egy kis kiegészítés.)
2014. augusztus 30., szombat
Már a regéci vár sem a régi...
Lepukkadtabb, mint amire emlékszem 15 évvel ezelőttről. Ez vagy azért van, mert 15 év alatt megszépültek az emlékeim, vagy azért, mert 15 év alatt tényleg lepukkadt. De ott van. A vendégház is, és az udvarán az ominózus hintaágy, amelyen ülve annak idején valakinek nem volt Cirano-féle orra... Ezen a hintaágyon már szerintem senki nem hiányzik, tisztára rozsdás.
Na szóval az van, hogy betöltöttük 10. évünket házasságügyileg, és mivel a nyaralás pont arra a hétre esett, amikor az ominózus ünnep is volt, gondoltam, hol máshol is lehetne legjobban eltölteni ezt a megemlékezős bigyót, mint azon a helyen, ahol valaha legelőször megpillantottuk egymást. Ez a hely pedig nem más, mint Mogyoróska. Igen, Mogyoróska. Ilyen mókás névvel. Eldugott zempléni falucska, ahol jelenleg az emlékeinken kívül semmi más nem található (ebbe beleértve pl. a boltot is - mármint az sem található).
Tehát 15 évvel ezelőtt elmentem ifjonc gólyaként gólyatáborozni Mogyoróskára, ott megismerkedtem egy kedves fiatalemberrel, akivel végül 10 évvel ezelőtt összeházasodtunk, idén pedig elmentünk nyaralni. Kevesebb volt most a gólya, viszont kettővel több gyerek.
És az emlékek persze dögivel. A békák összefogdosása. A népdal-gyűjtés. A szép hold rajzolás és a sumpömpömpöm-sumpömpöm, sumpömpömpömpömpöm. Na és persze a regéci vár. (Ami közelebb van Mogyoróskához, mint Regéchez, de ez részletkérdés.)
Felmentünk, immár 10 éves házasként, 2 gyerekkel a regéci várba. Megnézni az egykori számháború és a napfelkelte helyszínét. Több minden szembeötlő volt. Pl. jóval kevesebb gólya. Ezzel szemben jóval több turista. (Köztük pl. egy kupac evangélikus ifjonc. Azt, hogy evangélikusak voltak, nagy trükkösen kilogikáztuk az egyik fiatalemberen található szélrózsás pólóból és Cserháti Sankóból, meg abból, hogy arról beszélgettek, Isten elfér-e egy molekulában. Ők nem tudták rólunk, hogy mi is evangélikusok vagyunk - Sankó kb. 17 évvel ezelőtt tudta rólam, hogy ki vagyok, és nem tudom, hogy kell valakihez odamenni, hogy helló, emlékszel rám? én vagyok az Attila húga -, csak megcsodálták Hangit, amint az apja hátán ücsörög. Viszont másnap a sárospataki várnál bukkantak fel, csak akkor rajtam volt a szélrózsás póló, és akkor ők nem láttak minket.) Na és a regéci vár rengeteg változáson ment keresztül. Belépőt kell fizetni! És ha még ez nem lenne elég, több fala van, mint 15 évvel ezelőtt. Értitek, várrom, ott áll többszáz éve romosan, és erre több fala van, mint 15 éve! Ki hallott még ilyet! Napfelkeltét már nem lehetne nézni onnan, mert az a rész, ahonnan keletre látni ki, a várnak azon részén található, ahova csak belépővel lehet menni, de nafelkelte idején nincs nyitva, tehát nem lehet bemenni. Ó, pedig az a napfelkelte! Ismeretségünk hajnala... Szó szerint, mindenféle értelemben. A napfelkelte, ami után visszatérve a vendégházba ott volt az a nem Cirano orr.
Hát ez van.
Nyaraltunk. Jöttek elő gőzerővel a 15 évvel ezelőtti emlékek. Mivel a falun belül sétáláson kívül mást nem lehetett csinálni (még kaját venni sem), ezért elmászkáltunk mindenhova, bejártuk az egész Zemplént, egy nyaralás alatt elautókáztunk egy egész tanknyi benzint. És csütörtökön felhúztuk a gyűrűt - ezúttal egy pár ezüst gyűrűt, nagyon szép -, és elolvastuk a leveleket, amiket 10 évvel ezelőtt írtunk egymásnak. Most már végre tudom azt, amit az utóbbi időkben amúgy is tudtam: hogy tudniillik Billy Pilgrim kiesett az időből. Aztán rájöttünk, hogy előző nap elhagytuk a mei tai-omat (akinek mond valamit az, hogy 4 különböző Girasolból készült Encsi-féle mei tai, az átérezheti, hogy hogy éreztem magam), így változtattunk a program további menetén (sétálgatás a faluban), és autóba pattanva ismét csak bejártuk a Zemplént. (A mei tai ott volt az előző napi étteremben, megtalálták nekünk, szóval semmi vész.) De amúgy is zuhogott az eső.
És hogy szép legyen a befejezés, visszafelé Tokajt és Nyíregyházát érintve jöttünk haza. Életemben nem vezettem még 300 km-t egy nap leforgása alatt. És lám, még élek.
Áh, még lehetne ezer dolgot írni. De legyen most ennyi elég. Zsolti úgyis mondta nekem, hogy szeretne írni egy bejegyzést a nyárról, úgyhogy biztos hamarosan jön az ő verziója is.
Na szóval az van, hogy betöltöttük 10. évünket házasságügyileg, és mivel a nyaralás pont arra a hétre esett, amikor az ominózus ünnep is volt, gondoltam, hol máshol is lehetne legjobban eltölteni ezt a megemlékezős bigyót, mint azon a helyen, ahol valaha legelőször megpillantottuk egymást. Ez a hely pedig nem más, mint Mogyoróska. Igen, Mogyoróska. Ilyen mókás névvel. Eldugott zempléni falucska, ahol jelenleg az emlékeinken kívül semmi más nem található (ebbe beleértve pl. a boltot is - mármint az sem található).
Tehát 15 évvel ezelőtt elmentem ifjonc gólyaként gólyatáborozni Mogyoróskára, ott megismerkedtem egy kedves fiatalemberrel, akivel végül 10 évvel ezelőtt összeházasodtunk, idén pedig elmentünk nyaralni. Kevesebb volt most a gólya, viszont kettővel több gyerek.
És az emlékek persze dögivel. A békák összefogdosása. A népdal-gyűjtés. A szép hold rajzolás és a sumpömpömpöm-sumpömpöm, sumpömpömpömpömpöm. Na és persze a regéci vár. (Ami közelebb van Mogyoróskához, mint Regéchez, de ez részletkérdés.)
Felmentünk, immár 10 éves házasként, 2 gyerekkel a regéci várba. Megnézni az egykori számháború és a napfelkelte helyszínét. Több minden szembeötlő volt. Pl. jóval kevesebb gólya. Ezzel szemben jóval több turista. (Köztük pl. egy kupac evangélikus ifjonc. Azt, hogy evangélikusak voltak, nagy trükkösen kilogikáztuk az egyik fiatalemberen található szélrózsás pólóból és Cserháti Sankóból, meg abból, hogy arról beszélgettek, Isten elfér-e egy molekulában. Ők nem tudták rólunk, hogy mi is evangélikusok vagyunk - Sankó kb. 17 évvel ezelőtt tudta rólam, hogy ki vagyok, és nem tudom, hogy kell valakihez odamenni, hogy helló, emlékszel rám? én vagyok az Attila húga -, csak megcsodálták Hangit, amint az apja hátán ücsörög. Viszont másnap a sárospataki várnál bukkantak fel, csak akkor rajtam volt a szélrózsás póló, és akkor ők nem láttak minket.) Na és a regéci vár rengeteg változáson ment keresztül. Belépőt kell fizetni! És ha még ez nem lenne elég, több fala van, mint 15 évvel ezelőtt. Értitek, várrom, ott áll többszáz éve romosan, és erre több fala van, mint 15 éve! Ki hallott még ilyet! Napfelkeltét már nem lehetne nézni onnan, mert az a rész, ahonnan keletre látni ki, a várnak azon részén található, ahova csak belépővel lehet menni, de nafelkelte idején nincs nyitva, tehát nem lehet bemenni. Ó, pedig az a napfelkelte! Ismeretségünk hajnala... Szó szerint, mindenféle értelemben. A napfelkelte, ami után visszatérve a vendégházba ott volt az a nem Cirano orr.
Hát ez van.
Nyaraltunk. Jöttek elő gőzerővel a 15 évvel ezelőtti emlékek. Mivel a falun belül sétáláson kívül mást nem lehetett csinálni (még kaját venni sem), ezért elmászkáltunk mindenhova, bejártuk az egész Zemplént, egy nyaralás alatt elautókáztunk egy egész tanknyi benzint. És csütörtökön felhúztuk a gyűrűt - ezúttal egy pár ezüst gyűrűt, nagyon szép -, és elolvastuk a leveleket, amiket 10 évvel ezelőtt írtunk egymásnak. Most már végre tudom azt, amit az utóbbi időkben amúgy is tudtam: hogy tudniillik Billy Pilgrim kiesett az időből. Aztán rájöttünk, hogy előző nap elhagytuk a mei tai-omat (akinek mond valamit az, hogy 4 különböző Girasolból készült Encsi-féle mei tai, az átérezheti, hogy hogy éreztem magam), így változtattunk a program további menetén (sétálgatás a faluban), és autóba pattanva ismét csak bejártuk a Zemplént. (A mei tai ott volt az előző napi étteremben, megtalálták nekünk, szóval semmi vész.) De amúgy is zuhogott az eső.
És hogy szép legyen a befejezés, visszafelé Tokajt és Nyíregyházát érintve jöttünk haza. Életemben nem vezettem még 300 km-t egy nap leforgása alatt. És lám, még élek.
Áh, még lehetne ezer dolgot írni. De legyen most ennyi elég. Zsolti úgyis mondta nekem, hogy szeretne írni egy bejegyzést a nyárról, úgyhogy biztos hamarosan jön az ő verziója is.
2014. augusztus 29., péntek
Hangi-beszéd
Annak idején Csabiról írtam egy listát. Lista itt, megfejtés itt. Gondoltam, nehogy már Hangi kimaradjon. Igazából egész nyáron terveztem, csak hát néha nehezen jutok el a blogbejegyzés-tervek végrehajtásáig. De azért ez olyan téma, amit már csak tisztességből is muszáj megírnom.
Van némi különbség a két gyerek között. Egyrészt időben: Csabi későn kezdett járni, korán beszélni, nála a kettő szinte összeért, Hangi jóval korábban kezdett járni, viszont beszélni meg később. Másrészt szavakban. (Feltűnt, hogy Csabinál szerepel a "duttec"-gyógyszer szó? Na, Hangi szókincsében ilyesmi nincs. Ez az egészségügyi állapotuk közti különbséget is jelzi.)
Az átiratokban a kiejtés valami közelítő dolog. Merthogy (bár úgy olvastam, 1 éves korra már a saját anyanyelv hangzókészletét gagyogja a gyerek) Hangi hangjai még igencsak összefolynak, egy-egy hangról nem mindig tudom, hogy d, t, c, ty vagy netalán valami egyéb lenne a megfelelő leírás. Magánhangzóknál hasonlóan. Zsolti szerint Hangi mindenre ugyanazt a szót használja, különböző változatokban. Ez mondjuk szerintem már nem annyira igaz, de tény, hogy pár hónapja volt kb. 2-3 séma, és azok kiejtésbeli variálásai voltak.
Van némi különbség a két gyerek között. Egyrészt időben: Csabi későn kezdett járni, korán beszélni, nála a kettő szinte összeért, Hangi jóval korábban kezdett járni, viszont beszélni meg később. Másrészt szavakban. (Feltűnt, hogy Csabinál szerepel a "duttec"-gyógyszer szó? Na, Hangi szókincsében ilyesmi nincs. Ez az egészségügyi állapotuk közti különbséget is jelzi.)
Az átiratokban a kiejtés valami közelítő dolog. Merthogy (bár úgy olvastam, 1 éves korra már a saját anyanyelv hangzókészletét gagyogja a gyerek) Hangi hangjai még igencsak összefolynak, egy-egy hangról nem mindig tudom, hogy d, t, c, ty vagy netalán valami egyéb lenne a megfelelő leírás. Magánhangzóknál hasonlóan. Zsolti szerint Hangi mindenre ugyanazt a szót használja, különböző változatokban. Ez mondjuk szerintem már nem annyira igaz, de tény, hogy pár hónapja volt kb. 2-3 séma, és azok kiejtésbeli variálásai voltak.
- mammam: Talán a legelső szónak nevezhető szó. Tipikusan szigorúan kérdő hangsúllyal: Mammam? Jelentését tekintve hosszú evolúciós folyamaton ment keresztül. Nagyjából így: Kérek enni. Kérek enni vagy inni. Kérek enni, inni, vagy valamit (konkrét tárgyra mutatva). Kérek inni. Rövidebb formája a mamma.
- hia! ia!: Szia! Legelső szavak egyike, ez már jópár hónapja megvan. Annak idején teljesen ledöbbentem, amikor egy teljesen adekvát, köszönő szituációban beazonosítottam, amit mond.
- baba: Baba. Egy időben általánosan, az emberre értette, most már eléggé csak a babákra. (Ezt ugye olvastátok?)
- uauau (olyan angolosan, wawaw-szerűen ejtve): Vauvau. Vagyis kutya. Meg macska meg ló meg elefánt meg minden, ami állat. Ha egy másik állatra mondjuk neki, hogy az nem vauvau, akkor csodálkozó szemekkel bámul, hogy mit akarunk tőle.
- miamiam: A macskáról már elhiszi, hogy nem vauvau, hanem miaúmiaú.
- didi: Naná, hogy didi! Naponta ezerszer! Ebben az az érdekes, hogy én gyerekkoromból úgy emlékszem, didinek neveztem anyukám megfelelő testrészét, felnőttként viszont a cici megnevezést használom a sajátomra, ennek ellenére a gyerekem nem a mai szóhasználatommal él, hanem a gyerekkorimmal. (Említettem, hogy a hangzói összefolynak. Valószínűleg amikor nem tudtam eldönteni, hogy cicit vagy didit mond, valahogy a d irányába húzódott a dolog, én is így reagáltam neki, és ezzel én magam erősítettem rá erre a verzióra.)
- Dibdi. Esetleg Dibdim: Csabi. Nem tudom, itt mit jelent az m a végén, de a magyar nyelvtant tekintve némileg meghatódom, hogy esetleg azt fejezi ki, hogy annyira szereti a bátyját, hogy az ő saját Csabijának tekinti. De tudja ám úgy is fokozni, hogy Dibdibdi, ezt leginkább olyankor, ha nagyon keresi.
- dibdi: Cipő. És igen, hangalakra totál megegyezik a Dibdivel, a kis-nagybetű eltérést csak én, a Felnőtt teszem bele. Persze ez a szó jelenti a szandált is. Egyébként eredetileg volt a cipőre valami betűkre leképezhetetlen szava, csak nem írtam meg időben ezt a listát, és azt már elfelejtettem, augusztusra ez lett.
- dabda: Labda, paradicsom, bot. A paradicsom, gondolom, az alakja miatt, a bot meg a játékszer funkció alapján.
- tapta, tyaptya: Sapka. Bár a kiejtés itt is erőteljesen kérdéses, mint igazából minden szónál.
- ott, oda, itt: Ott, oda, itt.
- nyomnyom: Ezt nem árulom el, találjátok ki. Segítségül annyit, hogy olyasmi, ami a gombokkal kapcsolatos, pl. a liftben.
- dab: Láb.
- danda: Szandál. Azért nyáron mégiscsak többet hordta, mint a cipőt, így ez a szó még cipő jelentésben is némileg átvette a másik helyét. Szóval ez a legújabb verzió.
- anya: Na igen. Minden anya álma ez, hogy a gyereke végre kimondja, "anya". És az én gyerekem ezt nemrég megtanulta. Azóta is folyton mondogatja. Egyetlen szó van, amit ennél is gyakrabban mondogat. (Didi? Didi? Didi?) Egyébként Zsoltinak feltűnt, hogy Hangi ezt képes csukott szájjal is kimondani. Megfigyeltem. Tényleg. Felismerhető a csukott szájú mormogásból az anya szó. (Ma pl. kiszedte az igazolványaimat a tokból, és a személyimen mutogatta a képet, csukott szemmel mondogatva, hogy mnym, mnym.) Igazából az egyetlen, amit nem értek, hogy honnan szedi az anya szót, amikor itthon az anyu szót használjuk.
- ap, po: Legyen már valami az apjának is.
- nyennye: Dinnye.
- lyallya: Villa, kanál. Talán kés is, de azt még meg kell jobban figyelnem, hogy használja-e rá, de hát ugye kést nem kap a kezébe, szóval nehezebb.
- lyellye: Szőlő.
- amma: Alma.
- gam: Mag.
- aj: Hal. Imádja a Rio Mare halkonzervet, villával vagy akár kézzel is kiszabadítja a konzervesdobozból. Valamint haj.
- ój: Orr.
- olya: Olyan, olyat.
- ebbe, ebbem: Ebbe, ebből, ilyesmik. (Mármint ebből kér inni, és nem pedig abból...)
- bjabja: Bili. (Nyáron próbálkoztunk már a használattal, de Csabi 3,5 éve után nem támasztok túl nagy elvárásokat a kiscsaj felé sem. Sikerül amikor sikerül. Egyelőre kósza dolog.)
- kak: Köldök.
- kaka: Kaka. Mutogatja is a pelust. Néha csak pisinél is mutogatja. Másik változata a gaga. Legújabban pedig a kak.
- bibi: Bibi, anyajegy.
- jo: Hangi, eszünk egy kis szőlőt/csinálunk ezt vagy azt, jó? Jo!
- inni: Inni kérek. (A mammam evolúciója lassan lehanyatlik.)
- en: Én. Kicsit fura nekem, hogy saját magára képes személyes névmást használni, amikor még oly sok minden bizonytalan nála. De hát öntudatos egy lány. (Na jó, még nem egy gyakran használt szó.)
- NEM!
Egyébként cuki, mert mostanában kezd jobban belendülni a szótanulásba, és sokszor visszakérdez egy-egy szóra. Szóval lassan, de haladunk.
Azért néha már mondtam neki, hogy édes lányom, tanulj már meg magyarul, ha azt akarod, hogy értsem, mit akarsz. (Tudom, tudom, ne hasonlítgassuk össze a gyerekeket, de ha már annyival hamarabb megtanult járni, mint Csabi, miért kell ennyivel később megtanulnia beszélni?)
2014. július 25., péntek
Egy ovis évzáró margójára, így utólag
Merthogy volt ovis évzáró, meg ballagás is. Mert Csabi már nem ovis. (Hogy miért volt olyan későn az egész, nem tudom, az iskolások sokkal hamarabb szabadultak, ez így elég rövidre vágta a nyaralási lehetőségeinket, figyelembe véve, hogy Csabi szeretne valamennyi időt itthon is eltölteni, szóval kellenek a nyaralások közti itthoni pihenők is.)
Na amúgy a gyerek végigcsinálta a műsort. Csak pár dolgot nem értett az egészből.
1) A főszereplők találnak egy kupac gyereket (amúgy pont az elballagó ovisokból áll a kupac). Kérdezik, hogy miért kuksolnak ott. A válasz: elbújtunk, hogy ne kelljen iskolába mennünk, mert inkább maradnánk az óvodban.
Csabi kérdése: miért nem akarnak a gyerekek iskolába menni? Csabi már kiugrik a bőréből, hogy otthagyhassa végre azt az ovit, nyilván tök jó lesz iskolába menni.
Szülői véleményem: egy kupac óvodát éppen elhagyó, iskolába készülő gyerekkel betaníttatni egy olyan szöveget, hogy jaj de szar, hogy nem jöhetünk többet az oviba, miért is kell nekünk iskolába menni, hát hogy is mondjam, khm... És örülök, hogy az én gyerekem értetlenkedik ezen a szövegen. Mert szerintem ő gondolja jól: viszlát óvoda, most már iskolába megyek, az jaj de jó lesz. Legalábbis pszichológiailag ezt tartom egészségesebbnek. (Tudom, én mindent túlpszichologizálok.)
2) Aranyos angol nyelvű számolgatós dalocska, a kiskacsákat hívja kedvesen az anyukájuk, de ők szépen egyesével eltűnnek, aztán jön az apuka, ordít egy nagyot, és az összes kiskacsa előjön.
Csabi kérdése: miért van az, hogy a kedves, aranyos anyuka hívószavára inkább eltűnnek a gyerekek, viszont az apa brutál ordítására előjönnek?
Szülői véleményem: iszonyatosan örülök neki, hogy a gyerekem szerint ha valaki szeret, ahhoz oda kell menni, ha meg valaki agresszív, ahhoz nem. Legalábbis nem ismeri a gyerekem azt, hogy félelemből kell odamenni valakihez. (Tudom, én mindent túlpszichologizálok.)
Néha elgondolkodok, hogy vajon mit rontunk el a gyerek nevelésében. De a fentiek alapján azt hiszem, mégiscsak van, amit jól csináltunk.
Na amúgy a gyerek végigcsinálta a műsort. Csak pár dolgot nem értett az egészből.
1) A főszereplők találnak egy kupac gyereket (amúgy pont az elballagó ovisokból áll a kupac). Kérdezik, hogy miért kuksolnak ott. A válasz: elbújtunk, hogy ne kelljen iskolába mennünk, mert inkább maradnánk az óvodban.
Csabi kérdése: miért nem akarnak a gyerekek iskolába menni? Csabi már kiugrik a bőréből, hogy otthagyhassa végre azt az ovit, nyilván tök jó lesz iskolába menni.
Szülői véleményem: egy kupac óvodát éppen elhagyó, iskolába készülő gyerekkel betaníttatni egy olyan szöveget, hogy jaj de szar, hogy nem jöhetünk többet az oviba, miért is kell nekünk iskolába menni, hát hogy is mondjam, khm... És örülök, hogy az én gyerekem értetlenkedik ezen a szövegen. Mert szerintem ő gondolja jól: viszlát óvoda, most már iskolába megyek, az jaj de jó lesz. Legalábbis pszichológiailag ezt tartom egészségesebbnek. (Tudom, én mindent túlpszichologizálok.)
2) Aranyos angol nyelvű számolgatós dalocska, a kiskacsákat hívja kedvesen az anyukájuk, de ők szépen egyesével eltűnnek, aztán jön az apuka, ordít egy nagyot, és az összes kiskacsa előjön.
Csabi kérdése: miért van az, hogy a kedves, aranyos anyuka hívószavára inkább eltűnnek a gyerekek, viszont az apa brutál ordítására előjönnek?
Szülői véleményem: iszonyatosan örülök neki, hogy a gyerekem szerint ha valaki szeret, ahhoz oda kell menni, ha meg valaki agresszív, ahhoz nem. Legalábbis nem ismeri a gyerekem azt, hogy félelemből kell odamenni valakihez. (Tudom, én mindent túlpszichologizálok.)
Néha elgondolkodok, hogy vajon mit rontunk el a gyerek nevelésében. De a fentiek alapján azt hiszem, mégiscsak van, amit jól csináltunk.
2014. július 24., csütörtök
Az elmúlt hetek dióhéjban
Mostanában mintha egy kissé kevesebbet írnék ide. Lustaságból? Vagy mert Zsolti azért csak-csak írogat, és szerintem sokkal jobbakat ír, mint én, úgyhogy minek írjam ide a saját unalmas dolgaimat? Talán inkább az előbbi.
Tegnap láttam, hogy Zsolti gépén meg volt nyitva a blog. Kérdeztem, hogy írt-e újat. Mondta, hogy csak azt nézte meg, én írtam-e újat.
Hát most megpróbálok írni valamit.
Az elmúlt hetek dióhéjban.
Vasárnap. Keresztelő. Szűk körben, a tágabb kör csak utólag értesül róla.
Hétfő. Kirándulás, szereplői: két gyerek (ebből az egyik a frissen keresztelt), a keresztanya, egy jóképű dán és én. Fogaskerekű (hogy mondják angolul, hogy fogaskerekű? ez a dán nem tud magyarul), gyerekvasút (Csabi hisztije közben többszöri elgondolkozás azon, hogy mi lenne, ha egyszerűen kihajítanám a vonat ablakán), vissza a Moszkvára. Ott már Zsolti is becsatlakozik, séta a városban, pizza, hamburger, koktélok, végül egész elképesztő módon még valami óriáskerekűn is kikötöttünk.
Kedd. Megnézzük a Hősök terét, a Városligetet, hadd lásson már ez a dán valamit Budapestből. Esik az eső, két perc után fordulunk vissza, nem nézzük meg a Hősök terét és a Városligetet. Délután eláll az eső, eljutunk a KöKiig, legalább egy Frei Cafét próbáljon ki ez a dán. Megnézzük Kispestet. Végülis, az is Budapest.
Szerda. Délelőtt jó lenne még egy kicsit bemenni a városba. Esik. Délután kimegyünk a reptérre. A gép elrepül Dániába. Mi maradunk.
Hangi eddig csak Csabi nevét tanulta meg (Dibdi), most már Kittyét is tudja (Titti). Csabi meg értetlenkedve kérdezi, hogy miért beszéltünk egész idő alatt angolul. Hát mert Thomas nem tud magyarul. De Csabi nem érti az angolt. (Hm. Tényleg. Azért hogy valaki értse, miről beszélgetünk, olyan nyelven beszéltünk, amit valaki más nem értett. Elgondolkoztató.)
Nyaralás. Naná, hogy 5-kor indulunk itthonról. Nem, 5-kor még csak cihelődünk. Mindegy, este 8 előtt már el is foglaljuk a szállást. Még egy esti éttermezés belefér az időbe. Nem tudunk kiülni a kerthelységbe, mert esik. Jó kezdet egy balatoni nyaraláshoz. De aztán van jó idő is. Pl. amikor felmászunk a kilátóba. Meg amikor Tihanyba áthajókázunk és felmászunk az apátsághoz. És a Koloska-völgyben is (bár oda a borús, inkább kirándulós, mint strandolós idő miatt indultunk el). Rossz idő is akadt még párszor, vasárnap a borfesztivált fújta végül el egy vihar, Tihanyból visszafelé a hajó ázott el, meg úgy általában, amikor épp strandolást terveztünk.
Milyen érdekes ez az egész! Gyerekkoromban, amikor a Balatonon nyaraltam, mindig az volt a legfőbb kérdés, hogy mikor megyünk már strandolni. Most meg felnőttként ott sétálok több órát a parton a családdal, és csak a hazainduláskor merül fel bennem, hogy lehet, hogy jobb lett volna kettőnél több alkalommal érintkezni a vízzel.
De azért jó volt ám! A séták is, a kirándulások, meg minden. Képzeljétek, majdnem egész héten Zsolti cipelte Hangit, pedig a csatost nem is csomagoltam el (annyi cucc van, minek még az is), úgyhogy a csodaszínes mei tai-omban nyomta végig. Végre hordozó apuka lett belőle :)
Veszprém. A pianínó állítólag frissen van felhangolva, hát neki is ülök játszani rajta, oly ritkán jutok hangszerhez. (Itthon csak szintetizátor van. Vannak billentyűi, de az nem ugyanaz.) Egyébként vagy az én fülem rossz, vagy a hangolóé, de az a bizonyos frissen hangolt pianínó valahogy nem túl harmonikus felhangokat ad. Mindegy. A hangszer akkor is hangszer, ha hamisabb kicsit (tényleg csak icipicit), mint a szintetizátor. Felmerül bennem, hogy egyszer kottákkal felszerelkezve levonulok Veszprémbe egy hétre hangszeren játszani. (Aznap este egy jó kis beszélgetés után villámgyorsan le is merül a gondolat.)
Délutáni séta. Veszprém, megyeszékhely, szombat délután 6 óra, verőfényes napsütés, város közepén sétáló utca. Kb. 10 ember. Ezt már mások említették nekem régebben is, de amíg ott laktam, nem tűnt fel. De fogjuk rá, hogy biztos mindenki elhúzta a csíkot a Balatonra.
Itt is borfesztivál, úgyhogy este a gyerekek elaltatása után csinálunk egy kettesben estét Zsoltival, anyura bízzuk az alvó kiskorúakat, elmegyünk fesztiválozni. Kicsit sétálgatunk a tömegben, aztán megunva a hering-létet (hol van már a délutáni Kossuth utcai kihaltság? ez itt az este az Óváros téren!), felmegyünk a Várba sétálni. Ahol persze Veszprémfeszt van, úgyhogy a koncert miatt le van zárva. Na mindegy, Veszprémben azért lehet így is kicsit sétálgatni kettesben. (Legközelebb az ilyen kettesben sétálást inkább egy lakatlan szigeten próbálom meg. A hering-üzemmód valahogy nem annyira adja meg az intimitás élményét.)
Vasárnap délelőtt csak eljutunk - immáron gyerekestül - a várba. Hát hadd nézze meg már az a gyerek a Tűztoronyból, hol nőtt föl a zanyja!
Délután meg haza. Csabi nélkül, ő ottmarad nagyanyjánál.
Ezen a héten csend és nyugalom. Reggelente csak egy gyerek ébreszt, de mivel nálunk jó a hálószobai sötétítés, így némi szopi kíséretében akár 8-kor is vissza lehet altatni (korán van még, aludjunk egy kicsit címszóval). Szóval egygyerekes lét. Igaz, hétfőn a kánikula, kedden a zuhogó eső miatt nem sikerült kimozdulni itthonról, de azért a szerda és csütörtök már jó sétálóidő volt. Egy gyerekkel. Mennyivel könnyebb! (És még sírtam vasárnap, amikor búcsúzkodtam Csabitól. Nem tudtam, hogy milyen jó napok jönnek.)
Úgyhogy el is érkeztem a mosthoz. Azt hiszem, mégsem dióhéjban írtam. Lehet, hogy jobb lett volna címszavakban?
Ja, és még a nyaralás kapcsán: Szélrózsa és Krisna-völgyi búcsú. És mi egyikre sem mentünk. Ez valahogy sokat eszembe jutott a nyaralás közben. Aztán persze hazajöttünk, és az egész fészbukom tele van nyomva szélrózsás képekkel meg beszámolókkal.
Tegnap láttam, hogy Zsolti gépén meg volt nyitva a blog. Kérdeztem, hogy írt-e újat. Mondta, hogy csak azt nézte meg, én írtam-e újat.
Hát most megpróbálok írni valamit.
Az elmúlt hetek dióhéjban.
Vasárnap. Keresztelő. Szűk körben, a tágabb kör csak utólag értesül róla.
Hétfő. Kirándulás, szereplői: két gyerek (ebből az egyik a frissen keresztelt), a keresztanya, egy jóképű dán és én. Fogaskerekű (hogy mondják angolul, hogy fogaskerekű? ez a dán nem tud magyarul), gyerekvasút (Csabi hisztije közben többszöri elgondolkozás azon, hogy mi lenne, ha egyszerűen kihajítanám a vonat ablakán), vissza a Moszkvára. Ott már Zsolti is becsatlakozik, séta a városban, pizza, hamburger, koktélok, végül egész elképesztő módon még valami óriáskerekűn is kikötöttünk.
Kedd. Megnézzük a Hősök terét, a Városligetet, hadd lásson már ez a dán valamit Budapestből. Esik az eső, két perc után fordulunk vissza, nem nézzük meg a Hősök terét és a Városligetet. Délután eláll az eső, eljutunk a KöKiig, legalább egy Frei Cafét próbáljon ki ez a dán. Megnézzük Kispestet. Végülis, az is Budapest.
Szerda. Délelőtt jó lenne még egy kicsit bemenni a városba. Esik. Délután kimegyünk a reptérre. A gép elrepül Dániába. Mi maradunk.
Hangi eddig csak Csabi nevét tanulta meg (Dibdi), most már Kittyét is tudja (Titti). Csabi meg értetlenkedve kérdezi, hogy miért beszéltünk egész idő alatt angolul. Hát mert Thomas nem tud magyarul. De Csabi nem érti az angolt. (Hm. Tényleg. Azért hogy valaki értse, miről beszélgetünk, olyan nyelven beszéltünk, amit valaki más nem értett. Elgondolkoztató.)
Nyaralás. Naná, hogy 5-kor indulunk itthonról. Nem, 5-kor még csak cihelődünk. Mindegy, este 8 előtt már el is foglaljuk a szállást. Még egy esti éttermezés belefér az időbe. Nem tudunk kiülni a kerthelységbe, mert esik. Jó kezdet egy balatoni nyaraláshoz. De aztán van jó idő is. Pl. amikor felmászunk a kilátóba. Meg amikor Tihanyba áthajókázunk és felmászunk az apátsághoz. És a Koloska-völgyben is (bár oda a borús, inkább kirándulós, mint strandolós idő miatt indultunk el). Rossz idő is akadt még párszor, vasárnap a borfesztivált fújta végül el egy vihar, Tihanyból visszafelé a hajó ázott el, meg úgy általában, amikor épp strandolást terveztünk.
Milyen érdekes ez az egész! Gyerekkoromban, amikor a Balatonon nyaraltam, mindig az volt a legfőbb kérdés, hogy mikor megyünk már strandolni. Most meg felnőttként ott sétálok több órát a parton a családdal, és csak a hazainduláskor merül fel bennem, hogy lehet, hogy jobb lett volna kettőnél több alkalommal érintkezni a vízzel.
De azért jó volt ám! A séták is, a kirándulások, meg minden. Képzeljétek, majdnem egész héten Zsolti cipelte Hangit, pedig a csatost nem is csomagoltam el (annyi cucc van, minek még az is), úgyhogy a csodaszínes mei tai-omban nyomta végig. Végre hordozó apuka lett belőle :)
Veszprém. A pianínó állítólag frissen van felhangolva, hát neki is ülök játszani rajta, oly ritkán jutok hangszerhez. (Itthon csak szintetizátor van. Vannak billentyűi, de az nem ugyanaz.) Egyébként vagy az én fülem rossz, vagy a hangolóé, de az a bizonyos frissen hangolt pianínó valahogy nem túl harmonikus felhangokat ad. Mindegy. A hangszer akkor is hangszer, ha hamisabb kicsit (tényleg csak icipicit), mint a szintetizátor. Felmerül bennem, hogy egyszer kottákkal felszerelkezve levonulok Veszprémbe egy hétre hangszeren játszani. (Aznap este egy jó kis beszélgetés után villámgyorsan le is merül a gondolat.)
Délutáni séta. Veszprém, megyeszékhely, szombat délután 6 óra, verőfényes napsütés, város közepén sétáló utca. Kb. 10 ember. Ezt már mások említették nekem régebben is, de amíg ott laktam, nem tűnt fel. De fogjuk rá, hogy biztos mindenki elhúzta a csíkot a Balatonra.
Itt is borfesztivál, úgyhogy este a gyerekek elaltatása után csinálunk egy kettesben estét Zsoltival, anyura bízzuk az alvó kiskorúakat, elmegyünk fesztiválozni. Kicsit sétálgatunk a tömegben, aztán megunva a hering-létet (hol van már a délutáni Kossuth utcai kihaltság? ez itt az este az Óváros téren!), felmegyünk a Várba sétálni. Ahol persze Veszprémfeszt van, úgyhogy a koncert miatt le van zárva. Na mindegy, Veszprémben azért lehet így is kicsit sétálgatni kettesben. (Legközelebb az ilyen kettesben sétálást inkább egy lakatlan szigeten próbálom meg. A hering-üzemmód valahogy nem annyira adja meg az intimitás élményét.)
Vasárnap délelőtt csak eljutunk - immáron gyerekestül - a várba. Hát hadd nézze meg már az a gyerek a Tűztoronyból, hol nőtt föl a zanyja!
Délután meg haza. Csabi nélkül, ő ottmarad nagyanyjánál.
Ezen a héten csend és nyugalom. Reggelente csak egy gyerek ébreszt, de mivel nálunk jó a hálószobai sötétítés, így némi szopi kíséretében akár 8-kor is vissza lehet altatni (korán van még, aludjunk egy kicsit címszóval). Szóval egygyerekes lét. Igaz, hétfőn a kánikula, kedden a zuhogó eső miatt nem sikerült kimozdulni itthonról, de azért a szerda és csütörtök már jó sétálóidő volt. Egy gyerekkel. Mennyivel könnyebb! (És még sírtam vasárnap, amikor búcsúzkodtam Csabitól. Nem tudtam, hogy milyen jó napok jönnek.)
Úgyhogy el is érkeztem a mosthoz. Azt hiszem, mégsem dióhéjban írtam. Lehet, hogy jobb lett volna címszavakban?
Ja, és még a nyaralás kapcsán: Szélrózsa és Krisna-völgyi búcsú. És mi egyikre sem mentünk. Ez valahogy sokat eszembe jutott a nyaralás közben. Aztán persze hazajöttünk, és az egész fészbukom tele van nyomva szélrózsás képekkel meg beszámolókkal.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)